A cseresznyefa és az almafa

Egy kertben két fa állt egymás mellett. Tél volt. Vastag hótakaró fedte a földet. Jutott a hóból a fák ágaira is. A fák pedig aludtak. Bezzeg nem aludtak gyökereik között a manók! Sürögtek-forogtak, meg nem álltak reggeltől estig. Készülődtek a tavaszra. Egyelőre azonban még nem a tavasz jött, hanem a szél. Végigsüvöltött az erdőn. Lesöpörte a fák ágairól a havat. Ha a hó túlságosan erősen ráfagyott az ágra, akár az ágat is letörte. A fák sziszegtek, de a szél nem törődött velük.
– Ez a dolgom – mondta nekik. – Vagy talán meg akartok pudvásodni?
Nem, a fák nem akartak megpudvásodni.
– Fázom – szólt a cseresznyefa. – Olyan csupaszak lettek az ágaim!
– Azt hiszem, már nem sokáig fázunk – felelte az almafa. – Érzem a gyökereimen.
És valóban: nemsokára kisütött a Nap. Egyre melegebben és melegebben sütött. A madarak vidáman énekeltek. Csipogásuk betöltötte az egész kertet. Már nézegették a jó fészekrakó-helyeket. A cseresznyefa ágain pedig akkorák lettek a rügyek, hogy majd’ kipattantak.
– Igazad volt, almafa! Itt a tavasz! Gyere, nézzük meg a Napot, hisz olyan régen láttuk!
– Ravasz a tavasz – mondta az almafa – én még várok egy kicsit.
De a cseresznyefa nem akart várni. Egy hajnalon kipattant az első rügy, aztán a második, a harmadik, a negyedik; másnapra a cseresznyefa hófehér menyasszonyi ruhába öltözött. Telides-teli volt virágokkal; szinte nem is látszottak az ágai.
– Almafa! Mire vársz? – kérdezte a szomszédját. – Nem érzed, hogy milyen melegen süt a Nap? Te nem akarod megmutatni neki a legszebb virágruhádat?
– Még várok egy kicsit – mondta az almafa, de azért már rajta is kövéredtek a rügyek.
A cseresznyefa egy hétig teljes virágpompájával köszöntötte a Napot. Az almafán még mindig nem nyílt ki egyetlen virág sem. Akkor újra megjelent a szél. Végigsöpört az erdőn, végigszaladt a kerten. Megrázta a fák ágait. A cseresznyefa ágairól úgy hullottak a virágszirmok, mint télen a hópelyhek az égből. Betakarták körülötte a földet. A fán csak a virágok szára maradt.
– Milyen kár! – sajnálkoztak a gyerekek, amikor meglátták. – Olyan szép volt ez a  virágzó fa!
– Sietnem kell – mondta a cseresznyefa. – Már nagyon melegen süt a nap. Meg kell érlelnem a cseresznyéket, hogy a gyerekeknek minél hamarabb legyen mit enniük.
És valóban: még egy-két hét, és a cseresznyefa tele lett érett, piros cseresznyével. A gyerekek csak úgy tömték magukba; a párosan nőtt cseresznyéket meg a fülükre aggatták. De gyorsan meg is kellett enni a cseresznyét, mert nem bírta ki sokáig, ha egyszer már leszedték.
Ekkor már almafa is kivirágzott. A Nap meleg sugarakat küldött le hozzá, és az almafa nagyon vigyázott a virágaira. Amikor végül ezek is lehullottak, apró, zöld gombócok maradtak a virágok helyén. A Nap ezeket is melegítette, mégpedig a legforróbb nyári sugaraival. A gombócok nőttek, híztak, sárgulni, majd pirosodni kezdtek. Már késő ősz volt, mire megértek az almák. De a kamrában még tél közepén is frissen, pirosan, ropogósan várták a gyerekeket.