Vörösbegy

Volt egyszer réges-régen valahol egy sűrű, sötét erdő. Annak a sűrű, sötét erdőnek a közepén volt egy kerek tisztás. Azon a tisztáson egy tavasszal kinyílt egymás mellett három hosszúkás levelű, nagyszirmú krókusz: egy sötétlila, egy fehér és egy sárga.
Arra repült egy fehér káposztalepke és megcsodálta őket:
– De szépek vagytok így hárman együtt! Hogy kerültetek ide?
– Én azért virítok itt fehéren, hogy megmutassam az embereknek, milyen a fény, ha lejön a Földre – szólt az első virág.
– Én azért virítok itt sötétlilán, hogy megmutassam az embereknek, milyen a sötétség, ha lejön a Földre – mondta a második virág.
– Én pedig – mosolygott a sárga virág – azért nyíltam ki itt, hogy megmutassam az embereknek, hogy milyen az, amikor a fény legyőzi a Földön a sötétséget.
A lepke még szeretett volna beszélgetni a virágokkal, de hirtelen sötétség borult a tisztásra, és vészjóslóan megdördült az ég. A lepke ijedten repült biztos menedékbe. Pár pillanat múlva kitört a vihar. Szakadt a jeges eső, tombolt, sivított a fák között a szél, dörgött az ég, cikáztak a mennykövek. Az egyik villám egyenesen belecsapott a sárga virág kelyhébe.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. a fűszálak kiegyenesedtek, a falevelek vizesen csillogtak a napfényben, az állatok előmerészkedtek a rejtekhelyükről, csak a sárga virág feküdt derékbatört szárral a földön.
– Jaj, próbálj felegyenesedni! – mondták neki a társai – Különben ki mutatja meg az embereknek, hogy milyen az, amikor itt a Földön legyőzi a fény a sötétséget?
De a sárga virág nem tudott megmozdulni. Hamar terjedt a hír az erdőben, egy-kettőre megtudta mindenki, hogy beteg a sárga virág. És mindenki szeretett volna segíteni rajta, hogy legyen, aki megmutatja az embereknek, milyen az, ha a fény legyőzi a sötétséget itt a Földön.
Egy mókus ugrott ki a tisztásra, egyenesen a sárga virág felé tartott. Valamit szorongatott a mancsában.
– Nézd csak, hoztam neked egy fenyőtűt. Talán ezzel újra ki lehet egyenesíteni a száradat.
De hiába próbálta: a fenyőtűvel nem lehetett kiegyenesíteni a virágot.
Egy süni kocogott a tisztásra.
– Tessék, adok egy tüskét a hátamról. Talán ezzel ki lehet egyenesíteni a száradat.
De sajnos s süntüske sem segített.
– Csak egy dolog gyógyíthat meg engem – lehelte a virág –, ha valaki hoz egy  napsugarat és a kelyhemen keresztül beletűzi a száramba.
Nosza, szaladt az erdő összes állata, és valamennyi madarat odahívták a tisztásra. Talán közülük valaki tud hozni egy napsugarat.
Először a pacsirta indult el, aki mindig szédítő magasságokba repül föl. Nézték, nézték a madarak, ameddig látták, aztán vártak. De a pacsirta dolgavégezetlenül tért vissza.
– Túl messze van – mondta –, nem bírja a szárnyam.
Bólogattak a madarak: ekkora szárnnyal tényleg nem lehet túl messzire röpülni. De talán ha a sas megpróbálná …
– Jó – mondta a sas –, indulok. Hatalmas szárnya árnyékába borította a fél tisztást. Három nap, három éjszaka vártak rá a madarak a tisztáson. Akkor megjelent a sas, de inkább zuhant, mint repült.
– Nem – mondta –, túl messze van. Ha én nem tudtam megjárni az utat, másnak sem fog sikerülni.
A madarak lehajtották a fejüket. Egy kicsi szürke madár, akinek még neve sem volt, ezt gondolta magában: „Kell, hogy legyen valaki, aki megmutatja az embernek, milyen az, ha a fény legyőzi a sötétséget a Földön.”
– Én lehozok egy napsugarat !
– Te? – nevettek a madarak. – Éppen te ? Ha a sasnak nem sikerült? Hiszen te még a pacsirtánál is kisebb vagy!
De a kismadár nem törődött a gúnyolódással. Csak a sárga virágot látta maga előtt és repült, repült egyenesen a Nap felé. Már úgy érezte, nem fogja bírni a szárnya, de nem akart visszafordulni, mindig a törött szárú virágra gondolt.
És egyszer csak odaért a Naphoz. Csőrébe vett egy sugarat és máris indult vissza. A napsugár melegítette, sőt később már égette a begyét. Szárnya fájt a fáradtságtól. De csak repült, repült hazafelé, szorította csőrében a napsugarat.
Hét nap, hét éjszaka telt el, mire a kismadár visszatért a tisztásra. Nem várta senki, csak három virág volt ott, azok is aludtak. A kismadár óvatosan a sárga kehelybe csúsztatta a napsugarat, s ahogy a napsugár végigcsúszott a virág szárában, a virág azonnal fölegyenesedett, szebben tündöklött, mint valaha.
– Mégiscsak lesz, aki megmutatja az embernek, milyen az, ha a fény legyőzi a sötétséget a Földön – örült a kismadár, pedig sajgott a begye.
Meg is maradt a napsugár-égette nyom a szürke kismadáron: ő lett a vörösbegy.