A vidra, a róka és a bagoly

/ tél-mese /

– Ma korán vacsorázunk, de meleget! – szólt az erdész a gyerekekhez. Utána pedig irány az erdő! Kimegyünk a patak melletti magasleshez.
Bár a tojásrántotta, a puha kenyér és a gőzölgő citromos tea illata  ínycsiklandozó volt, a gyerekek úgy izgultak a közelgő esti kirándulás miatt, hogy alig ettek valamit. Mikor az erdész ezt látta, rájuk is szólt:
– Egyetek ám, mert kint nagyon hideg lesz, és teli gyomorral kevésbé fogtok fázni!
Erre aztán a gyerekek derekasan neki is láttak az evésnek. Vacsora után az erdész mosogatott, a gyereke pedig jó melegen felöltöztek: zoknijukra még egy vastag gyapjúzoknit húztak, ing, mellény, pulóver, kabát, sál, sapka, kesztyű…indulhatunk!
– Mit viszünk magunkkal? – kérdezte Nóri. Madáreledelt?
– Lámpát, messzilátót? – kérdezte Gergő, akinek tele volt a hasa, tehát eszébe se jutott az ennivaló, viszont úgy, de úgy fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy legszívesebben máris ott termett volna a magaslesen.
– Semmit. Éjjel csak figyelünk.

Elindultak. A csillagok szikráztak, a telihold ragyogott a felhőtlen égen. A földön ezer meg ezer hókristály verte vissza a fényüket. Így a gyerekek szeme hamar hozzászokott a sötétséghez. A hó ropogott a csizmájuk talpa alatt. Hosszú volt az út a patakig, de végül csak odaértek és felmásztak a magaslesre.
Messzire elláttak minden irányban, de akárhogy meresztették is a szemüket, egyetlen egy állatot sem tudtak fölfedezni, se közel, se távol. A patakot jégkéreg borította. Olyankor fagyott be, amikor – talán a nagy hideg miatt – egy szem hó se esett, ezért a vékony jég szinte olyan átlátszó volt, mint az üveg.
Itt vették észre az első mozgást: egy kedves, hosszúkás fejű, világosszürke, hengeres testű, lapos farkú állatot. Fölfelé úszott a víz alatt, és néhány erős mozdulattal áttörte a vékony jeget.
– Mi ez, hód? – kérdezte Gergő.
– Nem, hanem vidra. Vadászik. Azaz halászik – felelt az erdész.
– Mit csinál? – csodálkozott Nóri.
– Ahol feltörte a jeget, ott a levegő hozzáér a vízhez. Ezt a halak – már amelyik nem alszik téli álmot, orrát az iszapba fúrva – megérzik, odaúsznak a lékhez, a vidra pedig kiválaszt egyet és megvacsorázik.
– Szegény halak! – háborgott Nóri. Hiszen ez igazságtalanság! Ez egy gonosz csapda!
– Várj csak, várj! – így az erdész. A halaknak tavasszal száz meg száz utódjuk lesz, a vidráknak talán három. Épp azért van a megszámlálhatatlanul sok kishal, hogy életben tartsa azt a néhány vidrát.
Tényleg úgy volt, ahogy az erdész mondta: egy csobbanás, egy loccsanás és a vidra már el is tűnt a szemük elől, de a halak is szétrebbentek.
Ágas-bogas agancsú szarvas jött az itatóhoz, mögötte egy egész kis szarvascsapat.
– De jó, hogy valaki feltörte a jeget! Tegnap egész nap egy korty vizet se ittunk.
– Hát ennivalótok volt-e? – szólt le hozzájuk Gergő.
– Bizony a hó alatt nem találtunk, de volt egy etető, tele illatos szénával, ami a nyári Nap melegét őrizte. Abból ettünk, így aztán most nem fázunk – felelt a szarvas.
Lehajtotta a fejét, ivott. Utána a többi szarvas is. Gergő még szívesen beszélgetett volna vele, de a szarvas hirtelen fölkapta a fejét, fülelni kezdett, majd mint a villám, egyetlen szökkenéssel a patak túlpartján termett, és eltűnt az erdőben. Példáját követte az egész szarvascsapat.  Eltelt egy kis idő, mire a gyerekek is meghallották azt a surrogó zajt, amitől a szarvasok megijedtek és elszaladtak.
Egy fehér bundás, hosszúfülű nyúl szaladt arra, egyenesen a patak felé. Meg se állt a parton: úgy szaladt át a jégen, mintha nyári rét lett volna, s eltűnt a szarvasok nyomán. Alighogy szem elől tévesztették, a nyúl nyomát szaglászva megjelent a vörösbundás, hegyes fülű, lompos farkú róka. A jégre azonban nem mert rámenni.
– Nem láttátok erre a nyulat? – nézett föl a magaslesre.
– Láttuk bizony, de annak már bottal ütheted a nyomát! – felelt Nóri vidáman.
– Hát akkor megyek egeret keresni – fordult meg a róka.
Ekkor olyan magasan, mint ahol ültek, feltűnt két hatalmas világító szem , és egyre közelebb jött. A gyerekek ijedten kapaszkodtak az erdészbe, de ő megnyugtatta őket:
– Csak egy bagoly, ne féljetek!
– Nem is hallottam, ahogy iderepült! – csodálkozott Gergő.
– Ha én akkora zajjal repülnék, mint a galamb, sose találnék ennivalót magamnak! Az egérkéknek igen jó fülük van!
– De hiszen a róka is épp most indult egerekre vadászni!
– Igen? Akkor inkább elkanyarodom a falu felé. Ott rengeteg veréb van.
Egy fordulás – és már el is tűnt az éjszaka sötétjében.
Most vették csak észre a gyerekek, hogy milyen hideg lett. Vacogtak a meleg télikabátban. Nóri alig tudta becsukni a száját, úgy reszketett. Gergőnek egészen kivörösödött a keze.
– Éppen ideje hazaindulnunk – szólt az erdész. Eleget láttunk, és nem szeretném, ha megfáznátok.
Ahogy hazafelé lépkedtek a ropogós havon, Nóri még mindig olyan hidegnek érezte kezét-lábát, hogy így szólt:
– Mi az ördögnek van tél! A nyár sokkal jobb! Finom meleg van, és sokáig van világos, és rengeteg dolgot lehet csinálni! Télen meg azt a pici időt is végigfázzuk, amíg nappal van!
– Ha egész nap játszol, ugye, elfáradsz estére, és alig várod, hogy bebújhass az ágyba – mosolygott az erdész. És aztán, ha jól kialudtad magad, reggel megint erős vagy, játszol, és segítesz otthon, igaz? Most az erdő is alszik egy kicsit. Alszik és vár. Majd meglátod, hogy kipiheni magát, és milyen sok mindent tesz tavasszal, amire most még csak készül!
Közben hazaértek. Lefekvés után Nóri még sokáig gondolkodott az erdész szavain, aztán – észre sem vette –elaludt.