A karácsonyfa meséje
A világ kezdetén, amikor az Úr a növényeket teremtette, egy sziklás, kopár vidékre ültetett egy fát. A fának tükörsima, szürkésbarna kérge, és tenyérnyi sötétzöld levelei voltak. Gyökereivel jó erősen megkapaszkodott a földben, leveleit kitárta a Nap felé. Törzse olyan erős volt, hogy a legerősebb szélviharnak is ellenállt.
A Gonosz azt hitte, hogy ez a kopár táj az ő birodalma lesz. Ahogy meglátta ezt a fát, elhatározta, hogy elpusztítja. Odasündörgött hát hozzá, és elkezdett suttogni a leveleivel:
– Miért állsz itt egymagadban? Társaid körül bokrok nőnek, színes virágok nyílnak, zöld fűszőnyeg veszi körül őket, te meg itt árválkodsz. Nem jó hely ez neked.
– Az Úr ide állított – felelte a fa – és én már nagyon erősen belekapaszkodtam a földbe.
– Ó, hát ezen könnyen segíthetünk – hunyorgott a Gonosz – ha akarod, egy szempillantás alatt kiemellek innen.
A fa tétovázott. A Gonosz pedig kibillentette őt a helyéből. Amikor a fa már egyetlen gyökérszálacskájával sem tudott a földben megkapaszkodni, a Gonosz meglökte, és fa gurult, gurult, gurult és gurult; meg sem állt a tengerpartig. Ott feküdt, meg sem tudott mozdulni. Gurulás közben tenyérnyi levelei összehúzódzkodtak: hosszú, tüskés levelekké váltak. Csak a színük maradt ugyanolyan sötétzöld, mint addig volt. Az éles kövek itt is, ott is fölsértették a törzsét. A fa sírni kezdett. Hogy hallgathatott egy pillanatig is a Gonoszra? Meghallották ezt az angyalok. Azonnal ott termettek körülötte. Rögtön látták, hogy mi történt vele. Óvatosan visszagörgették a helyére. Akkor az Úr odalépett a fához, megérintette, és a fa újra egyenesen állt. Gyökereit még mélyebben beléeresztette a földbe, hogy soha többé semmi se tudja kimozdítani onnan. Könnyei befedték a sebeket, amiket gurulás közben szerzett. Ez lett a gyanta. Illatától a Gonosz messzire elmenekült arról a tájról. Akkor az Úr visszaindult a Mennybe. A Föld azonnal utána akart menni. Meg is indult fölfelé; a fa azonban olyan erősen kapaszkodott belé, hogy azt is vitte magával. Az Úr visszafordult.
– Ne félj, nem hagylak árván. Várj türelemmel – simogatta meg a Földet. – Újra eljövök, ha itt lesz az ideje. És attól kezdve mindig együtt leszünk.
A Föld hát úgy maradt, ahogyan az Úr megállította. Így születtek a magas hegyek. Ahol az Úr tenyere hozzáért a földhöz, az éles, kemény sziklákon puha, sötétzöld mohaszőnyeg termett.
A fenyő is hallotta persze az Úr ígéretét.
– Vajon mikor lesz itt az ideje annak, hogy újra eljöjjön a Földre? – gondolkodott magában. – Nem várhatom akármilyen ruhában! Mi lesz, ha éppen akkor jön, amikor lehullanak a leveleim?
– Ne félj – suttogta neki az angyal. – Ha egy-egy levélkéd le is hullik, mindig nő helyette új. Akármikor is jön el az Úr, te friss zöld ruhában fogod köszönteni őt.
Így is lett. Amikor a Nap már alacsonyan járt az égen, és sugarai csak rövid ideig melegítették a teremtményeket, a legtöbb fa levelei elsárgultak, megszáradtak, leperegtek a földre. De a fenyőé nem! Már vastag hótakaró borította a tájat, és a fenyő még mindig úgy zöldellt, mint nyár közepén! Várta az Úr érkezését.
Egyszer azután eljött az az idő is. Az emberek csak egy kisbabát láttak egy barlangistállóban, jászolban, a szalmán – és csak sok-sok évvel később jöttek rá, hogy ki is volt ott valójában. De a fenyő kezdettől fogva tudta! És nagyon boldog volt, hogy ünneplő zöld ruhában fogadhatta Őt.
Ezért van, hogy az angyalok minden évben Karácsonykor, a kis Jézus születése napján elvisznek egy-egy fenyőfát az emberek házaiba.