A kővé vált király

A kővé vált király
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember meg a felesége. Annyi gyermekük volt, hogy kétszer kellett megteríteni az asztalt a vacsorához. Az ember, meg a felesége egész nap dolgoztak, hogy enni tudjanak adni annak a sok éhes szájnak. Amikor a legnagyobbik gyermekük már elbírta a kapát, hívták magukkal a mezőre. De annak nem fűlt a foga a kapáláshoz.
– Hadd maradjak itthon! – kunyerált a szüleinek. – Van a ház körül épp elég dolog!
Volt, az igaz; de az is igaz, hogy a fiúnak semmilyen munkához nem volt kedve. Naphosszat el tudott volna ülni egy helyben.
– Hej, ha király lennék! – gondolta magában. – Ülhetnék egész nap a palotában a trónszéken, sose kéne dolgoznom!
– Maradj hát itthon, és vigyázz a kicsikre! – sóhajtott az anyja.
A gyerekek hát mind a legidősebbhez mentek oda:
– Megvágtam a kezem, kösd be!
– Elszakadt az ingem, varrd meg!
– Elgurult a labdám, keresd meg!
Még akkor is neki kellett igazságot tennie, ha két testvére összeveszett valamin. Pedig a legnagyobbik bátyjuk legszívesebben naphosszat a szalmakazal mellett hevert volna, hogy nézze a felhőket az égen. Megpróbált elbújni a testvérei elől; de azok mindenhol rátaláltak, és nyúzták, nyaggatták naphosszat. Egyszer aztán megunta a fiú. Odaállt a szülei elé, és azt mondta:
– Nem ülök én tovább itthon! Világgá megyek.
Sírt az édesanyja, hogyne sírt volna; hanem azért csak bepakolt a fia tarisznyájába egy tál hamuba sült pogácsát, úgy engedte útnak.
Ment a legény, amerre a lába vitte. Amikor ráesteledett, épp egy sűrű erdő közepén járt.
– No, itt megéjszakázom – gondolta magában. Letelepedett a fűre, leakasztotta a tarisznyáját, kezdte volna enni a hamubasült pogácsát. Hát egyszer csak előtte terem egy icipici emberke, és azt mondja:
– Hallod-e te legény! Adjál nekem egy falat pogácsát, mert igen megkívántam az illatát!
Éhes volt a legény, de hát azt gondolta: ugyan, mennyit tud enni egy ilyen icipici emberke?
– Itt van a tarisznyában, vegyél magadnak – kínálta.
Az icipici emberkének nem kellett kétszer mondani. Mire a legény észbekapott, üres volt a tarisznya. Savanyú arccal szedegette ki belőle az utolsó morzsákat.
– Ez igen jól esett – törülte meg a száját elégedetten az icipici emberke. – Én ugyan semmivel nem tudlak megkínálni, de itt ez a sípocska, tedd el. Ha bajba kerülsz, csak fújj bele!
Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna. Bizony, korgott a legény gyomra, amikor lefeküdt aludni; talán el se aludt volna, ha nem gyalogol egész nap.
Másnap beért egy városba. De az igen furcsa város volt: egyetlen lélek se járt az utcáin. Megy a legény, nézeget jobbra-balra, látna-e valahol egy halandó lelket, vagy legalább egy kutyát – de a városban semmi nem mozdult. Odaért a királyi palotához. A kapu mellett két kővitéz állt.
– Na, ezektől ugyan nyugodtan besétálhatok – gondolta magában, és be is ment a palotába.
Egyik teremből a másikba bolyongott, de itt se látott senkit. A termek ajtaját itt is kővitézek őrizték, de élő ember sehol nem volt. Így jutott el a trónteremig. Hát a trónteremben ott ül egy király, egy királyné, és mellettük egy világszép királylány. Csakhogy kőből volt valamennyi. Hanem a királylány arca még így is olyan szép volt, hogy a legény nem tudta róla levenni a szemét. A nagy csöndben egyszer csak hangosat kordult a gyomra.
– Ej, a nemjóját! ¬– mondta a legény. – Kipenderíthetném ezt a kőkirályt a trónszékéből, és beülhetnék a helyére; de sokkal szívesebben ülnék akár a földre is, ha valaki ott terítene nekem vacsorára!
Még ki sem mondta, amikor lépéseket hallott a háta mögött. Egy icipici emberke jött be; szakasztott olyan, mint amilyennel az erdőben találkozott, csakhogy ennek derékig ért a szakálla. Az icipici ember intett neki, hogy jöjjön utána. A legény követte őt a szomszéd szobába. Hát ott egy olyan terített asztal volt, hogy a legénynek még a szeme is káprázott belé; életében se látott egyszerre ennyi ennivalót. Az icipici ember intett neki, hogy üljön le, és lakjék jól. A legénynek nem kellett biztatás; csak egy fertályóra múlva állt fel az asztaltól, de akkorra már a nadrágszíját is ki kellett engednie. Csakhogy igen fura volt neki a nagy csöndesség. Még az icipici ember sem szólalt meg. Hanem amikor a legény befejezte az evést, újra csak intett neki, hogy jöjjön utána. A következő terem közepén egy hatalmas kőasztal állt, azon pedig egy könyv, de az is kőből. A betűk úgy voltak rávésve. Az icipici ember intett a legénynek, hogy olvassa.
– Király voltam – olvasta a legény –, de nem törődtem se az országommal, se a népemmel. Nem hallgattam se a hű tanácsosaimra, se az udvari bölcsekre. Akárki akármit mondott nekem: megkeményítettem a szívemet és nem hallgattam rájuk. Elfogyott minden kincs a királyi udvarból; el az országból. Már a lányom hozományát is elprédálták, de nem törődtem azzal se. Az udvar népe egyre többet veszekedett egymással. Már nem volt egy jókedvű, dolgos ember sem az egész birodalomban. Akkor betelt rajtam az átok. Velem együtt kővé vált mindenki a birodalomban. Addig kell itt ülnöm, míg valaki föl nem oldja az átkot.
– Föloldom én, ha addig élek is! – dobbant egy nagyot a legény szíve, mert állandóan maga előtt látta a szépséges királykisasszony arcát. – Mit kell tennem, hogy föloldjam az átkot? – kérdezte az icipici emberkét.
Az most sem szólt egy szót sem, csak térült-fordult és egy kőtáblával tért vissza.
– Ásd föl a királyi kertet! – olvasta rajta a legény. – De ha estig nem végzel vele, magad is kővé válsz!
Az icipici emberke megmutatta a legénynek, hol alhat. Bizony csak kőből volt az az ágy is. De bánta is a legény! Ha rövid az éjszaka, hamarabb állhat neki dolgozni. Már hajnalban a kertet ásta. Még ebédelni se állt meg. De már kora délutánra járt a Nap, és a legény látta, hogy még alig haladt valamennyit; pedig a háta sajgott, a tenyere meg már csupa vörös hólyag volt.
– Sosem végzek én ezzel a hatalmas kerttel! – sóhajtott fel.
Benyúlt a zsebébe, hogy egy zsebkendővel megtörölje a homlokát; hát csak a kezébe akad a sípocska. Megfújta. Abban a szempillantásban ott termett előtte az erdei emberke. A legény elmondta neki, hogy milyen bajban van.
– Egyet se búsulj! – hunyorgott vidáman az emberke, és füttyentett egyet. Abban a pillanatban szinte megmozdult a föld. Száz, meg ezer vakondok termett ott, s mind a kertet ásták. Mire a Nap lenyugodott, olyan volt a kert, mintha egy egész sereg kertész dolgozott volna benne. A legény megköszönte az emberkének segítséget, az meg eltűnt. Bement a legény a palotába, keresztül a tróntermen; látja ám, hogy király, a királyné és a szépséges királylány lába már nincs kőből. Megörült a legény; hamar megette a vacsorát, és kérte az icipici emberkét, hogy mutassa meg, mit tehet másnap, hogy feloldja az átkot.
– Öntözd meg a kertet! – olvasta a második kőtáblán. – De ha estére csak egy csöpp száraz hely marad, te is kővé válsz!
A legény már másnap hajnalban kint állt a kút mellett. Egyik vödör vizet húzta föl a másik után, és öntözte a kertet. De kora délután látta már, hogy még a kert feléig se ért el, és így soha nem lesz kész; pedig a válla sajgott, és a karját már alig tudta emelni. Eszébe jutott a sípocska. Hátha az erdei emberke ma is tudna segíteni. Ahogy megfújta a sípocskát, ott is termett előtte az emberke, s kérdezte, hogy mi a baj. Mondja a legény, hogy napszálltáig meg kellene öntöznie az egész kertet. Az emberke bólintott. Vett egy mély levegőt, és fújt egy hatalmasat. Egyszerre csak fekete felhők gyülekeztek az égre, és úgy elkezdett zuhogni az eső, hogy mire a legény beért a palotába, még az inge is átázott. Hanem ahogy a trónterembe lépett, látta, hogy a király, a királyné és a szépséges királyleány már derékig megszabadult az átok alól.
Alaposan bevacsorázott a legény, aztán kérte az icipici emberkét, hogy mutassa meg neki a harmadik feladatot.
– Holnap este szakíts egy rózsát arról a bokorról, ami a királylány ablaka alatt nyílik. Ha nem nyílik ki estig a rózsa: kővé válsz örökre!
Egy szemhunyást se aludt aznap éjszaka a legény; másnap hajnalban pedig szaladt a rózsabokorhoz. Bizony azon csak egyetlenegy icipici bimbót látott. Hogy tudjon ő azon segíteni, hogy estére ebből a bimbóból rózsa legyen? Nem jutott eszébe semmi okosság; utoljára fogta magát, és belefújt a sípocskába. Ott is termett az erdei emberke. Hanem a mikor a harmadik feladatot meghallotta, megcsóválta a fejét.
– Ezen már nem tudok segíteni. De egy tanácsot adhatok: menj be a vár kápolnájába, és imádkozz ott.
Azzal eltűnt a legény szeme elől. Ő meg: mit tehetett volna? Bement a kápolnába, letérdelt a kemény kőre, és ott imádkozott napszállatig. Amikor a Nap már ferdén tűzött be az ablakrésen, fölállt, és kiment a kertbe. Sajgott a térde; alig tudott lépni. De láss csudát! A rózsabokor csúcsán ott ringatózott a kinyílt rózsabimbó. A legény óvatosan leszakította, és sietett vele a trónterembe. Alighogy a rózsabimbóval megérintette a szépséges királykisasszony arcát, elmúlt a gonosz varázslat. A király, a királyné, és a királykisasszony tetőtől talpig emberi alakban volt újra. Volt nagy öröm! Persze visszaváltozott az udvar népe is. Csaptak is mindjárt nagy sürgés-forgást, mert a legény megkérte a királykisasszony kezét, a király meg örült, hogy a lányának ilyen derék kérője akadt.
Meg is tartották az esküvőt; három hétig tartott utána a lakodalom. A király az országát is odaadta a legénynek.
– Jobb király leszel, mint én voltam – mondta neki – hát csak kormányozd ezen túl te a birodalmat!
Így is lett. Az ifjú király és a szépséges királyné azóta is boldogan élnek.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember meg a felesége. Annyi gyermekük volt, hogy kétszer kellett megteríteni az asztalt a vacsorához. Az ember, meg a felesége egész nap dolgoztak, hogy enni tudjanak adni annak a sok éhes szájnak. Amikor a legnagyobbik gyermekük már elbírta a kapát, hívták magukkal a mezőre. De annak nem fűlt a foga a kapáláshoz. 
– Hadd maradjak itthon! – kunyerált a szüleinek. – Van a ház körül épp elég dolog!
Volt, az igaz; de az is igaz, hogy a fiúnak semmilyen munkához nem volt kedve. Naphosszat el tudott volna ülni egy helyben.
– Hej, ha király lennék! – gondolta magában. – Ülhetnék egész nap a palotában a trónszéken, sose kéne dolgoznom!
– Maradj hát itthon, és vigyázz a kicsikre! – sóhajtott az anyja.
A gyerekek hát mind a legidősebbhez mentek oda:
– Megvágtam a kezem, kösd be!
– Elszakadt az ingem, varrd meg!
– Elgurult a labdám, keresd meg!
Még akkor is neki kellett igazságot tennie, ha két testvére összeveszett valamin. Pedig a legnagyobbik bátyjuk legszívesebben naphosszat a szalmakazal mellett hevert volna, hogy nézze a felhőket az égen. Megpróbált elbújni a testvérei elől; de azok mindenhol rátaláltak, és nyúzták, nyaggatták naphosszat. Egyszer aztán megunta a fiú. Odaállt a szülei elé, és azt mondta:
– Nem ülök én tovább itthon! Világgá megyek.
Sírt az édesanyja, hogyne sírt volna; hanem azért csak bepakolt a fia tarisznyájába egy tál hamuba sült pogácsát, úgy engedte útnak.
Ment a legény, amerre a lába vitte. Amikor ráesteledett, épp egy sűrű erdő közepén járt. 
– No, itt megéjszakázom – gondolta magában. Letelepedett a fűre, leakasztotta a tarisznyáját, kezdte volna enni a hamubasült pogácsát. Hát egyszer csak előtte terem egy icipici emberke, és azt mondja:
– Hallod-e te legény! Adjál nekem egy falat pogácsát, mert igen megkívántam az illatát!
Éhes volt a legény, de hát azt gondolta: ugyan, mennyit tud enni egy ilyen icipici emberke?
– Itt van a tarisznyában, vegyél magadnak – kínálta.
Az icipici emberkének nem kellett kétszer mondani. Mire a legény észbekapott, üres volt a tarisznya. Savanyú arccal szedegette ki belőle az utolsó morzsákat.
– Ez igen jól esett – törülte meg a száját elégedetten az icipici emberke. – Én ugyan semmivel nem tudlak megkínálni, de itt ez a sípocska, tedd el. Ha bajba kerülsz, csak fújj bele!
Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna. Bizony, korgott a legény gyomra, amikor lefeküdt aludni; talán el se aludt volna, ha nem gyalogol egész nap.
Másnap beért egy városba. De az igen furcsa város volt: egyetlen lélek se járt az utcáin. Megy a legény, nézeget jobbra-balra, látna-e valahol egy halandó lelket, vagy legalább egy kutyát – de a városban semmi nem mozdult. Odaért a királyi palotához. A kapu mellett két kővitéz állt.
– Na, ezektől ugyan nyugodtan besétálhatok – gondolta magában, és be is ment a palotába. 
Egyik teremből a másikba bolyongott, de itt se látott senkit. A termek ajtaját itt is kővitézek őrizték, de élő ember sehol nem volt. Így jutott el a trónteremig. Hát a trónteremben ott ül egy király, egy királyné, és mellettük egy világszép királylány. Csakhogy kőből volt valamennyi. Hanem a királylány arca még így is olyan szép volt, hogy a legény nem tudta róla levenni a szemét. A nagy csöndben egyszer csak hangosat kordult a gyomra.
– Ej, a nemjóját! ¬– mondta a legény. – Kipenderíthetném ezt a kőkirályt a trónszékéből, és beülhetnék a helyére; de sokkal szívesebben ülnék akár a földre is, ha valaki ott terítene nekem vacsorára!
Még ki sem mondta, amikor lépéseket hallott a háta mögött. Egy icipici emberke jött be; szakasztott olyan, mint amilyennel az erdőben találkozott, csakhogy ennek derékig ért a szakálla. Az icipici ember intett neki, hogy jöjjön utána. A legény követte őt a szomszéd szobába. Hát ott egy olyan terített asztal volt, hogy a legénynek még a szeme is káprázott belé; életében se látott egyszerre ennyi ennivalót. Az icipici ember intett neki, hogy üljön le, és lakjék jól. A legénynek nem kellett biztatás; csak egy fertályóra múlva állt fel az asztaltól, de akkorra már a nadrágszíját is ki kellett engednie. Csakhogy igen fura volt neki a nagy csöndesség. Még az icipici ember sem szólalt meg. Hanem amikor a legény befejezte az evést, újra csak intett neki, hogy jöjjön utána. A következő terem közepén egy hatalmas kőasztal állt, azon pedig egy könyv, de az is kőből. A betűk úgy voltak rávésve. Az icipici ember intett a legénynek, hogy olvassa.
– Király voltam – olvasta a legény –, de nem törődtem se az országommal, se a népemmel. Nem hallgattam se a hű tanácsosaimra, se az udvari bölcsekre. Akárki akármit mondott nekem: megkeményítettem a szívemet és nem hallgattam rájuk. Elfogyott minden kincs a királyi udvarból; el az országból. Már a lányom hozományát is elprédálták, de nem törődtem azzal se. Az udvar népe egyre többet veszekedett egymással. Már nem volt egy jókedvű, dolgos ember sem az egész birodalomban. Akkor betelt rajtam az átok. Velem együtt kővé vált mindenki a birodalomban. Addig kell itt ülnöm, míg valaki föl nem oldja az átkot.
– Föloldom én, ha addig élek is! – dobbant egy nagyot a legény szíve, mert állandóan maga előtt látta a szépséges királykisasszony arcát. – Mit kell tennem, hogy föloldjam az átkot? – kérdezte az icipici emberkét.
Az most sem szólt egy szót sem, csak térült-fordult és egy kőtáblával tért vissza.
– Ásd föl a királyi kertet! – olvasta rajta a legény. – De ha estig nem végzel vele, magad is kővé válsz!
Az icipici emberke megmutatta a legénynek, hol alhat. Bizony csak kőből volt az az ágy is. De bánta is a legény! Ha rövid az éjszaka, hamarabb állhat neki dolgozni. Már hajnalban a kertet ásta. Még ebédelni se állt meg. De már kora délutánra járt a Nap, és a legény látta, hogy még alig haladt valamennyit; pedig a háta sajgott, a tenyere meg már csupa vörös hólyag volt.
– Sosem végzek én ezzel a hatalmas kerttel! – sóhajtott fel.
Benyúlt a zsebébe, hogy egy zsebkendővel megtörölje a homlokát; hát csak a kezébe akad a sípocska. Megfújta. Abban a szempillantásban ott termett előtte az erdei emberke. A legény elmondta neki, hogy milyen bajban van.
– Egyet se búsulj! – hunyorgott vidáman az emberke, és füttyentett egyet. Abban a pillanatban szinte megmozdult a föld. Száz, meg ezer vakondok termett ott, s mind a kertet ásták. Mire a Nap lenyugodott, olyan volt a kert, mintha egy egész sereg kertész dolgozott volna benne. A legény megköszönte az emberkének segítséget, az meg eltűnt. Bement a legény a palotába, keresztül a tróntermen; látja ám, hogy király, a királyné és a szépséges királylány lába már nincs kőből. Megörült a legény; hamar megette a vacsorát, és kérte az icipici emberkét, hogy mutassa meg, mit tehet másnap, hogy feloldja az átkot.
– Öntözd meg a kertet! – olvasta a második kőtáblán. – De ha estére csak egy csöpp száraz hely marad, te is kővé válsz!
A legény már másnap hajnalban kint állt a kút mellett. Egyik vödör vizet húzta föl a másik után, és öntözte a kertet. De kora délután látta már, hogy még a kert feléig se ért el, és így soha nem lesz kész; pedig a válla sajgott, és a karját már alig tudta emelni. Eszébe jutott a sípocska. Hátha az erdei emberke ma is tudna segíteni. Ahogy megfújta a sípocskát, ott is termett előtte az emberke, s kérdezte, hogy mi a baj. Mondja a legény, hogy napszálltáig meg kellene öntöznie az egész kertet. Az emberke bólintott. Vett egy mély levegőt, és fújt egy hatalmasat. Egyszerre csak fekete felhők gyülekeztek az égre, és úgy elkezdett zuhogni az eső, hogy mire a legény beért a palotába, még az inge is átázott. Hanem ahogy a trónterembe lépett, látta, hogy a király, a királyné és a szépséges királyleány már derékig megszabadult az átok alól.
Alaposan bevacsorázott a legény, aztán kérte az icipici emberkét, hogy mutassa meg neki a harmadik feladatot.
– Holnap este szakíts egy rózsát arról a bokorról, ami a királylány ablaka alatt nyílik. Ha nem nyílik ki estig a rózsa: kővé válsz örökre!
Egy szemhunyást se aludt aznap éjszaka a legény; másnap hajnalban pedig szaladt a rózsabokorhoz. Bizony azon csak egyetlenegy icipici bimbót látott. Hogy tudjon ő azon segíteni, hogy estére ebből a bimbóból rózsa legyen? Nem jutott eszébe semmi okosság; utoljára fogta magát, és belefújt a sípocskába. Ott is termett az erdei emberke. Hanem a mikor a harmadik feladatot meghallotta, megcsóválta a fejét.
– Ezen már nem tudok segíteni. De egy tanácsot adhatok: menj be a vár kápolnájába, és imádkozz ott.
Azzal eltűnt a legény szeme elől. Ő meg: mit tehetett volna? Bement a kápolnába, letérdelt a kemény kőre, és ott imádkozott napszállatig. Amikor a Nap már ferdén tűzött be az ablakrésen, fölállt, és kiment a kertbe. Sajgott a térde; alig tudott lépni. De láss csudát! A rózsabokor csúcsán ott ringatózott a kinyílt rózsabimbó. A legény óvatosan leszakította, és sietett vele a trónterembe. Alighogy a rózsabimbóval megérintette a szépséges királykisasszony arcát, elmúlt a gonosz varázslat. A király, a királyné, és a királykisasszony tetőtől talpig emberi alakban volt újra. Volt nagy öröm! Persze visszaváltozott az udvar népe is. Csaptak is mindjárt nagy sürgés-forgást, mert a legény megkérte a királykisasszony kezét, a király meg örült, hogy a lányának ilyen derék kérője akadt.
Meg is tartották az esküvőt; három hétig tartott utána a lakodalom. A király az országát is odaadta a legénynek.
– Jobb király leszel, mint én voltam – mondta neki – hát csak kormányozd ezen túl te a birodalmat!
Így is lett. Az ifjú király és a szépséges királyné azóta is boldogan élnek.