Perembí és a leopárd

Perembí elment vadászni az erdőbe, hogy valami ennivalót hozzon a családjának. Ám ahogy óvatos léptekkel haladt a sűrűben, egyszer csak szemébe villant egy foltos bunda.
– Leopárd! – villant át Perembí agyán, és szorosabban markolta a lándzsáját. A leopárd nagyon veszélyes; de ha el tudná ejteni, egyetlen ügyes szúrással, a városban sok pénzt kapna a bőréért.
Lábujjhegyen óvakodott előre. Amikor úgy érezte, hogy pont jó helyen tudja eltalálni az állatot, minden erejét összeszedte, és elröpítette a kezében szorongatott dárdát. A leopárd felugrott, de a dárda olyan mély sebet ejtett rajta, hogy élettelenül hullott vissza a földre. Perembí elégedett volt. A bőrért annyi pénzt fog kapni, hogy sokkal több ennivalót tud venni a családjának, mint amennyit a vadászaton szerzett volna.
Csakhogy a leopárd mellett ott volt egy kis kölyök is. Akkora volt, mint egy kismacska. Perembí fölvette, és hazavitte. A falu főterén összeszaladtak a gyerekek. Mindenki megcsodálta az elejtett leopárdot; de a gyerekeket sokkal jobban érdekelte a kölyök. Körülvették, simogatták, dédelgették, ölben hurcolták, zabkásával etették.
Odajött a falu nagyfőnöke, és azt mondta:
– Perembí, ne engedd, hogy a gyerekek ezzel a kölyökkel játsszanak! A leopárd veszélyes!
– Ez? – nevetett Perembí. – Ugyan már! Hiszen csak akkora, mint egy kismacska! A gyerekek szeretik, nézd, milyen jól eljátszanak vele!
– A leopárd veszélyes – ismételte határozottan a nagyfőnök. – A kis leopárdokból hamarosan nagy leopárdok lesznek. Nem maradhat itt a faluban, mert veszélyt jelent a gyerekekre.
– Hazaviszem – jelentette ki ugyanolyan határozottan Perembí. – Ott fog felnőni a házamban a gyerekeim között.
– Én figyelmeztettelek – mondta a nagyfőnök.
De Perembí csak nevetett. A gyerekek pedig tovább játszottak a kis leopárddal. Simogatták, dédelgették, ölben hurcolták, és minden nap háromszor zabkásával etették. A leopárd pedig elégedetten dorombolt, mint egy kismacska, a szeme kék volt, mint a tavaszi ég.
A leopárdok persze gyorsan nőnek. A gyerekek még mindig simogatták és becézgették, de fölemelni már egyikük sem tudta volna. Ám a leopárd még mindig csak zabkását evett, hagyta, hogy a gyerekek játsszanak vele, és a szeme még mindig kék volt, mint a tavaszi ég.
Egy alkalommal a nagyfőnök éppen Perembí sátra felé tartott. Belépett. Perembí éppen nyílhegyeket készített. Előtte feküdt a leopárd, de ahogy a nagyfőnök belépett a sátorba, a leopárd fölpattant fektéből. A nagyfőnök erősen megmarkolta a lándzsáját, de Perembí nevetett.
– Megijedtél a leopárdomtól? Hiszen ez csak zabkását evett egész eddigi életében, és még mindig olyan szelíd, mint egy kismacska.
Azzal kinyújtotta a lábát, fölborította vele a leopárdot, ami hanyattesett; Perembí pedig a meztelen lábujjával csiklandozta a leopárd hasát.
– Látod? – mutatta a nagyfőnöknek, és úgy nevetett, hogy fekete arcából csak úgy világítottak a hófehér fogak. – Nincs mit félni tőle! Teljesen ártalmatlan!
– Látom – mondta a nagyfőnök komoran. – Már túlságosan nagyra nőtt. Pusztítsd el, mielőtt nagy baj lesz!
De Perembí csak nevetett. És a faluban itt is, ott is pusmogni kezdtek, hogy a nagyfőnök fél a leopárdtól, aki pedig engedelmeskedik Perembínek. Talán nem is ő a legjobb nagyfőnök a falu számára…
Egyszer Perembí gyerekei lent játszottak a folyóparton. A leopárd elkísérte őket, és a partról nézte, ahogy a gyerekek pocskolnak. A legkisebbik gyerek kimászott a partra, de megcsúszott, elesett, és egy part menti kő csúnyán fölvérezte a lábát. A gyerek sírt; a leopárd pedig odalépett hozzá, és nyalogatni kezdte a sebet. Egyszer csak megváltozott a szeme. Már nem volt kék, mint a tavaszi ég, hanem sötét és vészjósló. Fölemelte a mancsát, és Perembí kicsinyét egyetlen lökéssel beletaszította a vízbe. Azután megfordult, és indult a falu felé. Járása ruganyos, és félelmetes volt. Besétált a főtérre. A porban játszó gyerekek föl se néztek. Ám akkor a leopárd rájuk vetette magát. A gyerekek sikoltozva próbáltak hazafutni, de a leopárd nagyon gyors volt, és akit utolért, annak nem kegyelmezett. Asszonyok rohantak ki a sátrakból, és próbálták megvédeni a gyermekeiket a vérengző fenevadtól. Aki tehette, bezárkózott félelmében. A falu főtere egy szempillantás alatt kiürült. A nagy hangzavarra Perembí is kilépett a sátrából. A leopárd egyetlen mozdulattal ütötte le, és átharapta a torkát. Azután körülnézett: újabb áldozatot keresett. Ekkor lépett ki a sátrából a nagyfőnök. Csak egyetlen dárda volt nála. A leopárd felé ugrott, de a nagyfőnök félrehajolt, és dárdájával megsebezte az állatot. Szörnyű harc kezdődött. A leopárd is, a nagyfőnök is több sebből vérzett. Hosszú idő telt el, mire a leopárd holtan terült el a földön. Ott feküdt mellette a nagyfőnök is.
A falu lakói csak lassacskán merészkedtek elő a sátraikból. Néma csöndben állták körül a két testet.
– Ő megmondta, hogy nem szabad itt tartani a leopárdot – szólalt meg végül valaki.
– A legbátrabb ember volt, akit valaha is ismertem – mondta egy másik.
Akkor odalépett a törzs varázslója.
– Hozzátok be a kunyhómba – mondta a férfiaknak. – Talán még van benne egy szikra élet.
A varázsló minden tudományát latba vetette, és egy hónap múlva a nagyfőnök újra egészséges volt. Igaz: a testén örökre megmaradtak a mély sebek: a leopárd karmának és fogának nyomai. De többé senki sem kételkedett abban, hogy ő a legjobb nagyfőnök a falu számára.