Mária rózsája

A sivatagi szél reggel óta hordta a homokot, és a homokkal együtt mindent, ami az útjába került, és elég könnyű volt ahhoz, hogy fölkapja és tovarepítse. A hepehupás úton öklömnyi, száraz, barnás színű csomók utaztak a széllel. Ha valakinek lett volna annyi ideje, hogy közelről megnézze őket, láthatta volna, hogy ezek vékony, száraz, összekuszálódott ágacskák. Pörögtek, forogtak, sehol meg nem álltak, ahogy a szél továbbgörgette őket. Estefelé útjukba állt egy szikla. A szél is elfáradt. A kusza csomócskákat még vitte egy darabig a lendület, aztán megálltak: egyik egy huppanó mellett, másik egy mélyedésben, apróbb-nagyobb kövek között, itt-ott szétszóródtak, letelepedtek. A szikla mellett nem nőtt semmi; volt hát helyük bőven. Egészen beterítették a földet. A sziklában volt egy ősöreg barlang; az egyik ilyen csomócska épp annak a barlangnak a bejáratánál telepedett meg.
– Micsoda kietlen hely! – gondolták magukban a száraz növénykék. – Milyen kár, hogy a szél éppen idáig sodort minket! Tovább kell utaznunk, mihelyt csak lehet. De nehéz lesz: mögöttünk a sivatag, előttünk meg egy város. Át kell mennünk az egész városon, hogy vizet találjunk valahol.
– Miért kellene? – szólalt meg az a növény – mert a növények meghallják egymás gondolatait –, amelyiket a barlang bejáratánál tett le a szél. – Itt a közelben van valahol egy forrás. Érzem.
– Lehet – felelt neki egy másik növény. – Lehetséges, hogy van itt valahol nagyon mélyen egy titkos forrás. De nekünk itt fönt kell víz ahhoz, hogy ki tudjunk hajtani. Tovább kell hát mennünk, amint csak lehet.
A többiek is ezen a véleményen voltak. Ugyan mire várjanak itt? De hát egyelőre a szélre kellett várniuk, mert a szél aludt. Teltek a napok, és a növénykék egyre türelmetlenebbül várták, hogy tovább indulhassanak.
– Pedig itt kellene maradnunk – hajtogatta a barlang sarkában ülő gombolyag. Úgy érzem, hogy az a forrás már nem sokáig marad titokban. Ha pedig feltör a felszínre, zölddé változtathatjuk ezt az egész környéket.
– Te mindig ilyesmikről álmodozol – intették le a többiek. Ha van is forrás valahol: ki tudja, hány száz, vagy hány ezer éve nem tud róla senki! Majd éppen most fog a felszínre bukkanni! Nem érdemes ilyesmire várni. Tovább kell mennünk, amint csak lehet – ismételgették makacsul.
– De hát itt van, egészen közel! Érzem, egészen biztosan érzem! – győzködte a társait a barlang sarkában kuporgó növényke.
– Te, meg a te megérzéseid! – hallatszott néhány gúnyos hang.
A növényke azonban csak figyelt, figyelt, nem is válaszolt a gúnyolódóknak, és állhatatosan várt.
Nemsokára nagy mozgalmasság kezdődött. De nem a szél volt, hanem emberek, nagyon sok ember, és velük szamarak, tevék, aprócska, de erős lovak, és öszvérek. Hosszú út állhatott mögöttük, mert már nagyon éhesek voltak, és igen lassan poroszkáltak volna, ha a gazdáik – ki jó szóval, ki szidással, ki meg egyenesen bottal – nem siettetik őket a város felé, hogy szállást kapjanak. És mivel a teherhordó állatok nem válogatósak, jó néhányat megettek a száraz növénycsomók közül, néhányon meg, amiket nem vettek észre, egész egyszerűen keresztülsétáltak. A barlang sarkában meghúzódott növényke meg csak nézte, nézte, hogy mi történik, és közben figyelt tovább.
Estefelé járt az idő. Az embercsoport megritkult, aztán egészen el is fogyott. A csillagok már fönt hunyorogtak az égen, amikor újra lépések közeledtek. Egy szamár patái kocogtak a köveken, és két ember lassú léptekkel jött mellette. De ezt csak a barlangnál ülő növényke látta, mert a többiek a kiállott izgalmak után most mélyen aludtak. Egy asszony volt, meg egy férfi. A férfi a karjánál fogva vezette az asszonyt.
– Gyere csak nyugodtan. Még pár lépés, és már ott is leszünk – bátorította az asszonyt, aki óvatosan keresett helyet a lábával a szétszóródott kövek között. Csodák csodája: ők egyetlen növénycsomóra sem léptek rá, és a szamár sem kapott be egyetlen egyet sem.
Beléptek a barlangba, és a növényke attól kezdve nem látta őket. De abban a pillanatban valahol megnyílt a szikla, és egy apró kis erecske csörgedezett elő vidáman. Ahogy ugrált lefelé a köveken, ide is, oda is fröccsent belőle egy-két csepp víz. Jutott belőle a növénykére is, mégpedig elég bőven. A növényke kinyújtózkodott. Szárai, levelei megteltek élettel. Néhány óra múlva egy csillag alakú, sűrű zöld bokrocska ült a száraz gombolyag helyén.
Később emberek jöttek arra, és amikor meglátták a barlang bejáratánál pompázó növényt, megilletődve mondogatták egymásnak:
– Nézzétek csak! Ez bizonyosan Mária rózsája!