A tulipán és a liliom

Volt egyszer egy kosár virághagyma. Ránézésre nemigen különböztek egymástól. A virághagymák egy jól fölásott ágyásba kerültek. Puha, fekete föld ölelte körül őket. Mindegyiknek volt elég helye, hogy jól érje az eső, a Nap, a szél, és hogy kényelmesen tudjanak növekedni és virágot bontani. Az egyik hagyma azonban valamiért – elgurult? vagy odébbhajították? – a fal mellé került, ahol örökké árnyék volt. Itt egyáltalán nem ásta föl senki a földet. A virághagymát csak az a lim-lom, hulladék takarta be úgy-ahogy, amit a szél a fal mellé fújt: lehullott levelek; a nyárfa bolyhos virágai; az út pora.
A hagymák kellemesen elfészkelődtek a virágágyásban.
– Ó, te szegény! – mondták annak a társuknak, aki a fal mellé került – elgurult? vagy odébbhajították? – milyen hideg lehet ott! Így sohasem fogsz kihajtani! Mi viszont hamarosan elindulunk fölfelé! Látni akarjuk a Napot, ahonnan a jó meleg jön!
A fal mellé került virághagyma – elgurult? vagy odébbhajították? – hallgatott egy darabig, azután azt mondta:
– Talán később ide is fog sütni a Nap. De most még tényleg elég hideg van.
A hagymák vékony gyökérszálacskákat indítottak a föld mélyébe. Jól megkapaszkodtak velük, aztán elindultak fölfelé. Először hegyes kis zöld dárdák bújtak ki a földből. Azután hosszú, egyenes szárakat növesztettek a virágok.
– Gyorsan, gyorsan! – biztatták egymást. – Minél hamarabb készen leszünk a szárakkal, annál hamarabb bonthatunk virágot!
Úgy siettek, hogy a szárak nagyon puhára sikerültek. Szerencsére hosszúkás leveleket is növesztettek köréjük. A levelek szorosan körülölelték a virágszárakat. Megvédték az erős széltől, az esőt és a harmatot pedig leküldték a földbe, a gyökerekhez.
– De jó meleg van itt fönn! – kiáltottak át a fal mellé. Nemsokára virágozni fogunk, és akkor megláthatjuk a fényt is! Veled mi lesz? Te nem vagy kíváncsi a világra?
– Dehogynem! – mondta a fal mellé került hagyma. – Igaz, itt mindig árnyék van. De a szél sok mindent fújt ide, és betakart engem. Már egyáltalán nem fázom. Azt hiszem, nemsokára én is elindulok.
– Azért vigyázz! – intették a többiek. – Mi lesz veled, ha sosem süt oda a Nap? Vékony leszel, gyenge, színtelen, erőtlen! Mi ezer színben fogunk virágozni!
– Majd meglátjuk! – mondta titokzatos hangon a fal mellett, egy kis kupacban rejtőzködő virághagyma.
Azután ő is nekiindult. Hosszú, vékony gyökérszálacskáit jól belefúrta a földbe. Azután könnyedén áttörte a földkupacot, amit a szél köréhordott, és egy hosszú, erős szárat növesztett, meg széles, magas leveleket.
A tulipánágyásban, a virágok tetején nemsokára már egy-egy karcsú bimbó is megjelent.
– Holnap reggel meglátjuk a Napot! – ujjongtak. – Hát veled mi lesz, te szegény? – kérdezték meg a fal mellett növő virágot, de csak úgy szokásból. Magukban azt gondolták: „Hát mi lenne? Ha valaki örökké árnyékban van, biztosan nem tud virágozni!”
Ki is nyíltak egy-kettőre. Ezerféle színben köszöntötték a felkelő Napot. Volt ott fehér, sárga, piros, cirmos, kerek és hegyes szirmú virág, de mindegyiknek hat szirma volt. Három belül, három pedig kívül, hogy a belsőket védje. A Nap gyönyörködve nézett a tulipánokra, azok pedig szélesre tárták a kelyhüket, hogy minél több napfény érje őket. Látták, hogy a fal mellett növő virág is bimbózik már.
– Bárcsak kiásna valaki, és ide ültetne mellénk, a fényre! – szólt át neki az egyik jólelkű tulipán. – Tegnap alaposan megnéztem magamnak a helyedet: tényleg egész nap árnyékban vagy.
– Egyet se félts te engem – mosolygott a virág, aki már napok óta tudott valamit.
A titkot a gyökerek között surranó törpék árulták el neki.
– Te itt nőttél föl a fal mellett – mondták a törpék. – Itt erősödtél meg, az árnyékban. A déli Nap nagyon forró, nem neked való. De ne félj: nem maradsz fény nélkül te sem. Este, amikor lemegy a Nap, akkor nyisd ki a szirmaidat!  
A virág úgy is tett, ahogy a törpék tanácsolták neki. Este nyitotta ki a bimbóit, és szirmai találkoztak a csillagfénnyel. Olyanok is lettek a virágai, mint a csillagok: ragyogó hófehérek. És a hat hófehér szirom mélyéből olyan illat áradt, hogy az egész kertet betöltötte.
– Mi ez a csodás illat? – kérdezte a tulipán, amelyik a leghamarabb nyílt ki hajnalban, de addigra már meg is látta a fal mellett növő pompás liliomot.
– Jó reggelt! – köszönt rá a liliom. – Ugye mondtam, hogy ne félts te engem!
– Van közöttünk fehér szirmú, de ilyen fehéret még sohasem láttam! – ámuldozott a tulipán. – És ez az illat! Nekünk nincsen semmi illatunk – szomorodott el egy pillanatra, de azután rögtön újra földerült: – Már itt is van a Nap!
És szélesre tárta a kelyhét, a többi tulipánnal együtt. A liliom pedig szép lassan bezárta a magáét, és legközelebb csak alkonyattájt nyitotta ki. Így ment ez napról napra. A tulipánok reggeltől estig virítottak, és tarkaságukkal díszítették a kertet, a liliom pedig éjszaka találkozott a csillagfénnyel, és elárasztotta illatával a környéket.
– Egészen ellankadtunk ebben a melegben – mondták egyik este a tulipánok, és már csak úgy tessék-lássék csukták össze a szirmaikat. – De nem is baj! Legalább mi is érezzük a liliom illatát!
– És megnézhetitek a csillagokat is! – örült a liliom.
A tulipánok azonban nem nagyon akartak csillagot nézni. Még néhány napig kinyitották a kelyhüket a kelő napnak, aztán szép sorban lehullatták a szirmaikat.
– Talán nektek is túl erős volt a Nap fénye? – kérdezte alkonyatkor a liliom.
– Ó, nem – lehelték a tulipánok. – A mi időnk most lejárt. De jövőre újra virítani fogunk.
– Várni foglak titeket itt a fal mellett – integetett nekik hófehér, hatszirmú virágjaival a liliom.