A kökénybokor és a gébics

Szentkúti Ferenc rajza A kökénybokor egy erdőben nőtt. Sok másféle bokor is volt a tisztáson: málna; szeder; ribizli; mogyoró; és persze rengeteg csipkebokor. Tavasszal itt is, ott is kikeltek a hernyók, és rágni kezdték a fák, bokrok leveleit. Volt olyan fa, amelyik nem bánta:

– Egy-két levél nem a világ. Jut is, marad is. És milyen szépek lesznek aztán a pillangók, amik a hernyókból kikelnek! – gondolta magában a tölgyfa.
Olyan is volt, aki borzongott tőlük, és alig várta, hogy az énekesmadarak összeszedjék őket.
– Gyere csak, rigócska, nézd milyen jó fészket lehetne itt rakni! – mondta egy gesztenyefa. – Én hamar kinyitom a virágaimat. A bogarak ideszállnak: nem is kell messze repülnöd, ha etetni akarod a fiaidat. És erős is vagyok. Nincs az a szél, ami ellen ne tudnám megvédeni a fészkedet!
A feketerigó engedett a hívásnak, odaépítette a fészkét a gesztenyefára, és gesztenyefának azon túl nem kellett félnie se a hernyóktól, se más bogaraktól.
A kökénybokor viszont félt. Annyira félt, hogy nem hívott magához egyetlen énekesmadarat sem.
– Van egy olyan hernyó – nagy, ronda, szőrös – amit még a rigók, vagy a cinkék se tudnak megenni. Mi lesz, ha egy ilyen hernyó támadja meg a leveleimet?
És félelmében hatalmas, kemény töviseket növesztett az ágaiból.
– Ezek biztosan megvédenek – gondolta magában.
Közben az erdő már teljesen kizöldült. Minden fa és bokor madárfészkeket ringatott az ágain. A virágok fölött lepkék repültek, a kelyhükben méhecskék gyűjtögették a méznek valót. Közben a madárszülők egyre-másra költötték ki a tojásaikat a fészekben. Attól kezdve reggeltől estig hordták haza a bogarakat, legyeket, szúnyogokat, hogy legyen mit enni a fiaiknak.
Csak a kökénybokor állt magányosan. Igaz, ő is kinyitotta hófehér, ötszirmú virágait, de néhány szorgalmas méhecskén kívül senki sem látogatta meg. A méhecskék pedig épp hogy csak összegyűjtötték a virágokból a nektárt, és már repültek is tovább. Egyszer arra kocogott egy sün.
– Gyere hozzám lakni! – hívta a kökénybokor. – Nézd, milyen erős töviseim vannak! Itt nem bánthat téged senki sem!
– Köszönöm – mondta a süni –, de nagyon jó kis szállásom van az öreg tölgyfa gyökerei között. És meg is tudom védeni magam, ha kell – mutatta a hátán meredező ezer meg ezer apró, hegyes tüskét, és továbbment.
A kökénybokor látta, ahogy a sün út közben bekapott egy cserebogarat.
– Milyen kár! – nézett utána a kökénybokor. – Olyan jól összeillettünk volna!
Közben a fák, bokrok, elhullatták a színes virágszirmokat, és minden virág helyén apró, gömbölyű, zöld bogyócskák ültek. Ahogy a Nap megmelegítette a bogyócskákat, azok egyre nagyobbak, pirosabbak és édesebbek lettek. Megérett a cseresznye, a málna, a földieper, a ribizli; érett már a szeder is. A kökénybokor fehér virágszirmai helyén is ott ültek a bogyócskák, de valahogy nem sikerült nekik se megnőni, se megérni. Csak gubbasztottak lilán és savanyúan a tövisek között.
Egyszer megjelent a tisztáson egy arasznyi, szürke hátú, halványsárga begyű madár. Messziről jött, a gólyák és a fecskék nyomán, de sokkal később kelt útra. Nagyon szeretett volna leszállni valahová. Csakhogy látta, hogy minden fán, minden bokron van már jó néhány madárfészek. Akkor észrevette a kökénybokrot. Óvatosan leszállt a legfelső ágára, és körülnézett. Belátta onnan az egész tisztást.
– Milyen jó kilátás nyílik tőled – kezdte a madár – megengeded, hogy megpihenjek itt egy kicsit? Most érkeztem. Fészkelőhelyet keresek.
– Maradj itt! – kapott rajta a bokor. – Itt még nem lakik senki. Ha az én ágaim közé építed a lakásodat, nem fér hozzá egyetlen fészekrabló sem! Se a menyét, se a macska, se a róka, se a görény!
A madárka – akit gébicsnek hívtak – benézett a bokorba. Aztán be is bújt. Olyan ügyesen forgolódott, hogy a tövisek még egy tollát se borzolták meg. Nekiállt a fészeképítésnek a párjával, és nemsokára öt borzas fejű kis gébics ült a fészekben. Tátogatták a csőrüket: várták az ennivalót. A gébicsek pedig hordták nekik reggeltől estig a bogarakat, hernyókat, lótücsköket, amit csak találtak. Olyan ügyes vadászok voltak, hogy néha több zsákmányt hoztak haza, mint amit meg tudtak enni. Ilyenkor a gébicsmama ráhúzta a maradékot egy-egy kökénytüskére.
– Micsoda pompás raktárad van! – dicsérte a bokor, és igaza is volt. Mert amikor jött egy három napos eső, és a bogarak mélyen elrejtőztek a föld alá, vagy a fakérgek repedéseibe, a gébicseknek nem kellett koplalniuk: ott volt a fészkük közelében az éléskamra, csak le kellett húzni a tüskékről egy-egy kövér hernyót, vagy cserebogarat.
Most már a kökénybokornak is volt barátja –, de a lila bogyók még mindig olyan savanyúak voltak, hogy aki megkóstolta, elfintorította az arcát. A Nap melege nem tudta megédesíteni őket.
Késő ősszel a gébicsek megköszönték a szállást.
– Indulnunk kell – búcsúzkodtak a kökénybokortól.
– De jövőre ugye visszajöttök? – kérdezte a bokor, aki nagyon megszerette a gébicseket.
– Hát persze! Egyenesen ide fogunk szállni! – ígérték a gébicsek.
– Vigyázni fogok a fészekre! – integetett utánuk a kökénybokor minden ágával, minden bogyócskájával.
A málna, a ribizli, a csipke édes, piros bogyói már rég a kamrában voltak: lekvár és szörp készült belőlük. A Nap már csak ritkán, és rövid időre kukkantott be a tisztásra. Akkor is inkább világított, mint melegített. Eljött az első éjszakai fagy. A bokrok már aludtak, csak a kökénybokor volt ébren: a gébicsekre gondolt. Olyan erősen, hogy észre sem vette a hideget. Csakhogy a hideg nem szereti, ha nem veszik észre: a fagy itt is, ott is megcsipkedte a kökénybokor lila bogyóit.
De most hallj csudát: a bogyócskák – ahelyett, hogy fagyottan lepotyogtak volna a földre -, reggelre édesek lettek.
 

A kökénybokor egy erdőben nőtt. Sok másféle bokor is volt a tisztáson: málna; szeder; ribizli; mogyoró; és persze rengeteg csipkebokor. Tavasszal itt is, ott is kikeltek a hernyók, és rágni kezdték a fák, bokrok leveleit. Volt olyan fa, amelyik nem bánta:

– Egy-két levél nem a világ. Jut is, marad is. És milyen szépek lesznek aztán a pillangók, amik a hernyókból kikelnek! – gondolta magában a tölgyfa.

Olyan is volt, aki borzongott tőlük, és alig várta, hogy az énekesmadarak összeszedjék őket.

– Gyere csak, rigócska, nézd milyen jó fészket lehetne itt rakni! – mondta egy gesztenyefa. – Én hamar kinyitom a virágaimat. A bogarak ideszállnak: nem is kell messze repülnöd, ha etetni akarod a fiaidat. És erős is vagyok. Nincs az a szél, ami ellen ne tudnám megvédeni a fészkedet!

A feketerigó engedett a hívásnak, odaépítette a fészkét a gesztenyefára, és gesztenyefának azon túl nem kellett félnie se a hernyóktól, se más bogaraktól.

A kökénybokor viszont félt. Annyira félt, hogy nem hívott magához egyetlen énekesmadarat sem.

– Van egy olyan hernyó – nagy, ronda, szőrös – amit még a rigók, vagy a cinkék se tudnak megenni. Mi lesz, ha egy ilyen hernyó támadja meg a leveleimet?

És félelmében hatalmas, kemény töviseket növesztett az ágaiból.

– Ezek biztosan megvédenek – gondolta magában.

Közben az erdő már teljesen kizöldült. Minden fa és bokor madárfészkeket ringatott az ágain. A virágok fölött lepkék repültek, a kelyhükben méhecskék gyűjtögették a méznek valót. Közben a madárszülők egyre-másra költötték ki a tojásaikat a fészekben. Attól kezdve reggeltől estig hordták haza a bogarakat, legyeket, szúnyogokat, hogy legyen mit enni a fiaiknak.

Csak a kökénybokor állt magányosan. Igaz, ő is kinyitotta hófehér, ötszirmú virágait, de néhány szorgalmas méhecskén kívül senki sem látogatta meg. A méhecskék pedig épp hogy csak összegyűjtötték a virágokból a nektárt, és már repültek is tovább. Egyszer arra kocogott egy sün.

– Gyere hozzám lakni! – hívta a kökénybokor. – Nézd, milyen erős töviseim vannak! Itt nem bánthat téged senki sem!

– Köszönöm – mondta a süni –, de nagyon jó kis szállásom van az öreg tölgyfa gyökerei között. És meg is tudom védeni magam, ha kell – mutatta a hátán meredező ezer meg ezer apró, hegyes tüskét, és továbbment. 

A kökénybokor látta, ahogy a sün út közben bekapott egy cserebogarat.

– Milyen kár! – nézett utána a kökénybokor. – Olyan jól összeillettünk volna!

Közben a fák, bokrok, elhullatták a színes virágszirmokat, és minden virág helyén apró, gömbölyű, zöld bogyócskák ültek. Ahogy a Nap megmelegítette a bogyócskákat, azok egyre nagyobbak, pirosabbak és édesebbek lettek. Megérett a cseresznye, a málna, a földieper, a ribizli; érett már a szeder is. A kökénybokor fehér virágszirmai helyén is ott ültek a bogyócskák, de valahogy nem sikerült nekik se megnőni, se megérni. Csak gubbasztottak lilán és savanyúan a tövisek között.

Egyszer megjelent a tisztáson egy arasznyi, szürke hátú, halványsárga begyű madár. Messziről jött, a gólyák és a fecskék nyomán, de sokkal később kelt útra. Nagyon szeretett volna leszállni valahová. Csakhogy látta, hogy minden fán, minden bokron van már jó néhány madárfészek. Akkor észrevette a kökénybokrot. Óvatosan leszállt a legfelső ágára, és körülnézett. Belátta onnan az egész tisztást.

– Milyen jó kilátás nyílik tőled – kezdte a madár – megengeded, hogy megpihenjek itt egy kicsit? Most érkeztem. Fészkelőhelyet keresek.

– Maradj itt! – kapott rajta a bokor. – Itt még nem lakik senki. Ha az én ágaim közé építed a lakásodat, nem fér hozzá egyetlen fészekrabló sem! Se a menyét, se a macska, se a róka, se a görény! 

A madárka – akit gébicsnek hívtak – benézett a bokorba. Aztán be is bújt. Olyan ügyesen forgolódott, hogy a tövisek még egy tollát se borzolták meg. Nekiállt a fészeképítésnek a párjával, és nemsokára öt borzas fejű kis gébics ült a fészekben. Tátogatták a csőrüket: várták az ennivalót. A gébicsek pedig hordták nekik reggeltől estig a bogarakat, hernyókat, lótücsköket, amit csak találtak. Olyan ügyes vadászok voltak, hogy néha több zsákmányt hoztak haza, mint amit meg tudtak enni. Ilyenkor a gébicsmama ráhúzta a maradékot egy-egy kökénytüskére.

– Micsoda pompás raktárad van! – dicsérte a bokor, és igaza is volt. Mert amikor jött egy három napos eső, és a bogarak mélyen elrejtőztek a föld alá, vagy a fakérgek repedéseibe, a gébicseknek nem kellett koplalniuk: ott volt a fészkük közelében az éléskamra, csak le kellett húzni a tüskékről egy-egy kövér hernyót, vagy cserebogarat.

Most már a kökénybokornak is volt barátja –, de a lila bogyók még mindig olyan savanyúak voltak, hogy aki megkóstolta, elfintorította az arcát. A Nap melege nem tudta megédesíteni őket.

Késő ősszel a gébicsek megköszönték a szállást.

– Indulnunk kell – búcsúzkodtak a kökénybokortól.

– De jövőre ugye visszajöttök? – kérdezte a bokor, aki nagyon megszerette a gébicseket.

– Hát persze! Egyenesen ide fogunk szállni! – ígérték a gébicsek.

– Vigyázni fogok a fészekre! – integetett utánuk a kökénybokor minden ágával, minden bogyócskájával.

A málna, a ribizli, a csipke édes, piros bogyói már rég a kamrában voltak: lekvár és szörp készült belőlük. A Nap már csak ritkán, és rövid időre kukkantott be a tisztásra. Akkor is inkább világított, mint melegített. Eljött az első éjszakai fagy. A bokrok már aludtak, csak a kökénybokor volt ébren: a gébicsekre gondolt. Olyan erősen, hogy észre sem vette a hideget. Csakhogy a hideg nem szereti, ha nem veszik észre: a fagy itt is, ott is megcsipkedte a kökénybokor lila bogyóit. 

De most hallj csudát: a bogyócskák – ahelyett, hogy fagyottan lepotyogtak volna a földre -, reggelre édesek lettek.