A csodatévő kendő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Egy rozzant kunyhóban lakott a falu végén. Nem volt annak semmi mása az ég egy világán, mint egy kicsi fiacskája, s az udvaron egy terebélyes eperfája. Kicsike volt a fiú; csak feküdt egész nap a ládikóra terített rongyos lópokrócon. Hideg volt a kunyhóban: reszketett a fiúcska, majd’ megvette az Isten hidege. Amikor a Nap kezdett melegebben sütni, az édesanyja pokrócostul kivitte az udvarra, hadd melegedjen a gyermek. De bizony hideg volt annak keze-lába, sápadt maradt az arcocskája, akárhogy is melengette a napsugár.
– Várj csak, várj – dúdolgatta a szegény asszony, miközben a fiát ringatta a térdén – megérik az eper, eladom a piacon, veszek neked rajta jó meleg subácskát, valódi báránybőrből: majd nem fázol akkor!
Hirtelen feltámadt az északi szél. Fölborzolta a fiúcska vékony, szőke haját, belefújt a fülébe. A gyermek összerázkódott.
– Huhú! – csúfolódott a szél. – És mi lesz azután? Télen nincs eper: ha meg nem fagy, majd éhen vész!
Az asszony ijedten takarta be kisfiát a szél elől. Abban a pillanatban a szél odasodort a rongyos takaróra egy lepkét. Bolyhos testű, fehér szárnyú pille volt. Sokáig mászkált hat cérnavékony lábacskáján a durva, hepehupás takarón, azután nehézkesen fölrepült az eperfa csúcsáig. Az asszony követte a tekintetével.
– Milyen furcsa lepke! – gondolta magában. – Még sohasem láttam ilyet.
Aztán fölállt, és visszavitte a kunyhóba a gyermeket.
Telt-múlt az idő. Már látszani kellett volna az epernek. De akárhogy is vizslatta a fát az asszony, csak apró, barnászöld bogyókat látott rajta itt-ott; bezzeg látott hernyót, de annyit, amennyit még életében se! Nem volt olyan levele a fának, amit ne rágtak volna. Fehérek voltak, és nagyon éhesek. És sehol egy rigó, vagy kakukk, vagy gébics, ami legalább pusztított volna belőlük.
– Jaj nekem! – csapta a kezét az arcára a szegény asszony. – Ezek a ronda dögök mind lerágják az eperfa levelét, elpusztul a fa, nem lesz egy fia eper sem!
Hanem hát hiába a sírás, jajgatás: a hernyók csak rágtak, és rágtak. Az asszony megpróbált néhányat leszedni a levelekről; de meg se látszott, annyian hemzsegtek még mindig egymás hegyén-hátán.
– Rakjon tüzet a fa alatt, hadd pusztuljon el a füstben az a rengeteg hernyó! – szólt be valaki az utcáról. – Hiszen egy szem eper nem sok, annyi sem fog így teremni!
– Biztosan nem véletlenül költöztek éppen ide – rázta a fejét az asszony – én ugyan ki nem pusztítom őket, akármi lesz is!
– No, akkor meg is érdemli kend a sorsát! A hernyók jóllaknak, maga meg éhen hal a fiával együtt – vont vállat mérgesen az ember, és továbbment.
A hernyók pedig ettek és napoztak reggeltől estig. Az asszony néha rájuk nézett, és azt mondta:
– Nekünk már úgysem terem semmi ezen az eperfán. Hát legalább ti jóllaktok.
A hernyók pedig egy szép napon abbahagyták a rágcsálást. Meg akarták hálálni az asszonynak, hogy odaadta nekik az eperfát. Hosszú, hosszú fonalat kezdtek eregetni magukból, és beleburkolóztak egyszer, kétszer, tízszer, talán százszor is. Amikor az asszony legközelebb kiment a kertbe, nyomát se lelte a hernyóknak: az egész eperfa tele volt hosszúkás, fehér gubókkal.
Sóhajtott egy nagyot a szegény asszony, bement a házba. Karjába vette a ficskáját, ringatta, ringatta, dúdolgatott neki. Még akkor is ringatta, amikor az ablakon már bekandikált egy csillag.
Észre sem vette, hogy mikor aludt el. Álmában újra látta a furcsa, bolyhos testű, fehér szárnyú lepkét. De az most nem mászkált; ott táncolt az orra előtt, és szárnya meg-megcsillant a Hold fényében. Egyszer csak leült az asszony ölében fekvő fiúcska takarójára, és megszólalt:
– Ezen a nyáron nem érleli meg a Nap az eperfán a szemeket. De ne félj: ajándékot ad helyette. Én a Hold fényében élek; de a hernyóim a napfényben nőttek föl. Most fonalat fontak maguk köré a napfényből. Gombolyítsd le, sződd meg kendőnek; abba burkold bele a kicsi fiadat.
Az asszony fölébredt. Jó reggel volt már. Mit is álmodott? Igen: valami ajándékról beszélt neki az a furcsa, fehér szárnyú lepke. Szaladt ki az udvarra az eperfához. Három nap, három éjszaka mást sem csinált, mint fölgombolyította a hajszálvékony napfény-fonalat. Aztán nekiállt megszőni. Amikor az első kendővel elkészült, beleburkolta a kicsi fiát. A durva lópokróc helyett könnyű, puha kendő fedte be a gyermeket tetőtől talpig; annak pedig egy-kettőre megszínesedett az arca, megmelegedett a keze-lába. Bezzeg örült a szegény asszony! Nekiállt, hogy megszője a többi fonalat is. Amikor készen lett egy tucattal, kivitte a piacra.
– Micsoda gyönyörű selyemkendő! – ámultak az asszonyok, és még többet is fizettek érte, mint amennyit a szegény asszony kért.
Nem kellett többé szűkölködniük. A fiúcskát is elhagyta az örökös hidegrázás, amióta a selyemkendő beburkolta.
Az asszony hálából kis tálkában cukros vizet tett ki az ablakpárkányra a bolyhos testű, fehér szárnyú lepkének, aki megmutatta neki a selyemkendőszövést.