Tél végén a gyökerek között

Vastag hótakaró fedte a tisztást. Ráült a faágakra, eltakarta a bokrokat, hómezővé változtatta a rétet. Fehérség és fehérség mindenütt, amerre csak a szem ellátott. Ámbár télen senki nem járt ezen a tisztáson: annyira mélyen bent volt az erdő közepén, hogy az emberek nemigen találtak rá. Varjúcsapat repült át károgva a tisztás fölött. Nem volt kedvük leszállni, mert miért is szálltak volna? Nem láttak a tisztáson semmi ennivalót, hát inkább továbbrepültek.
Bezzeg nagy élet volt a hótakaró alatt! A föld felszíne persze fagyos volt; mélyen, a gyökerek között azonban a kellemes melegben vidáman szaladgáltak az egérkék. Nagy raktáraik voltak mindenféle ennivalóból: magokból, termésekből, így aztán nem éheztek télen sem. És természetesen ott jöttek-mentek a törpék is. Persze vigyázniuk kellett a jövés-menéssel, nehogy megzavarják az alvókat. Pitty és Potty szerencsére pontosan tudta, hogy hol készítettek téli vackot maguknak a sünök, merre van a borzok szállása, hol húzták meg magukat a mormoták. Nagyon vigyáztak, hogy föl ne ébresszék őket.

A manócskák éppen ebédhez készülődtek a tölgyfagyökér-házikóban, amikor egyszer csak kintről lépteket hallottak. Potty kezében megállt a fakanál, Pitty majdnem leejtette a kezéből a terítéket. Ugyan ki járkálhat errefelé, ahol még a madár se jár?
– Ember! – mondta csodálkozva Pitty, miután óvatosan letette az asztalra a tányérokat.
– Nem is egy! – tódította Potty, és kevert egyet az ebéden.
– Bújjunk el! – így Pitty.
– Már elbújtunk. Csak nem gondolod, hogy benéznek a gyökerek alá? – nézett a testvérére kerekre nyílt szemekkel Potty.
Leemelte a tűzről a fazekat, kimerte a forró levest mindkettőjük tányérjába. Mielőtt hozzáfogtak volna, egy pillanatig komoly tekintettel, csöndben maguk elé néztek. A tavaszi esőkre és nyári Napra gondoltak, aki megérlelte azt a sok finom zöldséget, amiből az ebédet készítették. Aztán belemerítették a kanalukat az aranyló, gőzölgő levesbe, de nagyon csöndben, nehogy a tányér széléhez koccanjon. Nem akarták, hogy egy hang is kiszűrődjön a gyökerek alatt megbúvó házikóból. Kint beszélgetni kezdtek az emberek. Egy felnőtt és két gyerek hangját hallották a törpék.
– Nézzétek csak meg a nyomokat a hóban! – mutatta a felnőtt. – Itt rengeteg madár járhatott, hogy ennivalót keressen magának. De hát hogy is találhattak volna, amikor mindent betakart a hó?
– Tényleg, hogy is találhattak volna? – morgott Potty a bajuszába. – Hát talán azért vagyunk ébren télen-nyáron, hogy hagyjunk éhen pusztulni akárki teremtett lényt az erdőben?
– Persze, az lehet, hogy az erdei manócskák szívesen törődnének azokkal az állatokkal, akik nem húzódnak télen a föld alá – folytatta a felnőtt, mintha megérezte volna, hogy Potty egy kicsit megbántódott –, de hát ők olyan kicsik! Hát még egy jól megtermett feketerigóhoz képest! Ugyan hogy is tudnának kirakni a fákra madáretetőket?
– Hallod ezt, Potty? – nevetett Pitty. – Méghogy madáretetőket! Abban semmi érdekes nincs! De odacsenni az útra egy szép nagy, papírhéjú diót!
– Vagy elpottyantani egy óriásira hízott makkot! – bólogatott lelkesen Potty.
– Elszórni a hó tetején egy toboznyi fenyőmagot! – kiabált közbe izgatottan Pitty.
– És aztán elbújni az ágak között a sűrűben, és nézni, ahogy a rigó megtalálja – sóhajtott csillogó szemmel Potty.
– Hallgatni a verebek csiripelését, ahogy hívogatják egymást! Aztán mégis folyton összeverekszenek – kuncogott Pitty. Egészen elfeledkezett arról, hogy az előbb milyen csöndben láttak neki még a kanalazásnak is, nehogy egy hang is kihallatsszon az odúból.
– Halljátok? Valami neszezik ott a gyökerek között! – kiáltott az egyik gyerek, aki a tölgyfa előtt állt. – Kotorjuk el a havat, és nézzük meg, hogy mi az! – ugrált kipirosodott arccal, és már hajolt is le, hogy egy nagy marék havat odébbsöpörjön.
– De csak sose kotorjuk! – állította meg a felnőtt.
Pitty és Potty, akik eddigre már egymást átkarolva reszkettek az odú legmélyén, megkönnyebbülten fölsóhajtott.
– Lehet, hogy éppen a másik oldalára fordult egy sündisznó – folytatta. – Te talán szereted, ha megzavarnak alvás közben? Vagy ha fölhúzzák a redőnyt, amikor a legmélyebben alszol? Vagy ha lerántják rólad a takarót, amikor a legszebbet álmodod?
– Juj, nem, dehogyis! – borzongott meg a fiúcska, aki az előbb olyan buzgón akart havat kotorni.
– No, hát a téli álmot alvó állatok se szeretik – mondta a felnőtt. – Inkább segítsetek adogatni az ennivalót az etetőkbe.
– Napraforgómag jó lesz?
– Jó bizony. De adhattok diót, tökmagot és fenyőmagot is bőven.
– Tessék, itt egy kis darab szalonna – nyújtotta a kezét a fiúcska, de a felnőtt csak nevetett:
– Tedd el későbbre. Ide a pintyeket, tengelicéket, búbos pacsirtákat várjuk. De almagerezdet adhatsz, azt szeretni fogják.
– Mit válogatnak ezek? – kérdezte sértődött hangon a fiúcska.
– Nem válogatnak. De majd nézd meg a csőrüket, ha idejönnek.
Pitty a hasát fogta a nevetéstől.
– Hallod ezt, Potty? Méghogy mit válogatnak! Hát ez a gyerek még azt se tudja, hogy melyik madarat mivel kell megetetni! Amelyiknek nem hegyes a csőre, az nem tud szalonnát enni!
– Hát az nem – mosolygott Potty. – De a gyerekek ezt nem tudhatják csak úgy maguktól. Azért tanítja őket egy felnőtt, akit régen, amikor még ő is gyerek volt, egy másik felnőtt tanított.
Pitty azonban nem tudta abbahagyni a nevetést. Nahát ilyet! Hogy az emberek nem tudnak mindent maguktól! Milyen vicces! Jókedvében elkezdett futkározni a föld alatti törpejáratokban. Bizony elfeledkezett arról, hogy itt is, ott is alszik valaki a föld alatti járatokban. És nem csak a sünök, mormoták, tücskök, bogarak; ott alszanak a vastag hótakaró alatt a hóvirág-, téltemető-, ibolya-, és nárciszhagymákban a virággyermekek. Ahogy Pitty hahotázva szaladgált föl-alá, teljes erővel nekiütődött az egyik ilyen hagymának. Pitty hátra se fordult, szaladt tovább, még bukfencezett is egyet-egyet féktelen jókedvében; a virághagymában azonban ébredezni kezdett az ott kuporgó manócska. Jobb oldalára fordult; bal oldalára fordult; megpróbált kinyújtózni, de fázott: mégis inkább összehúzódzkodott. Ásított egy hatalmasat.
– De jó lenne még tovább aludni! – gondolta magában. – Vajon mitől ébredtem föl?
Hallgatózott egy kicsit, de csönd volt, csak valami gyors, távolodó dobogást lehetett hallani.
– Az ürgék szoktak így rohanni – gondolta a manócska. – Lehet, hogy már tavasz van? Pedig fázom. Talán csak elgémberedtem ebben a hosszú alvásban. Na, mindegy, munkára!
A manócska munkához látott, és a virághagymából nemsokára egy apró, zöld kis levéllándzsa kezdett fölfelé nyújtózkodni. Ugyan csodálkozott, hogy közel-távol ő az egyetlen, aki ébren van. Hanem, ha már egyszer elkezdett nyújtózkodni, nem hagyta abba. Egyszer csak kiért a levegőre. Csakhogy a levegő nagyon hideg volt. A levélke csak úgy remegett. Potty éppen akkor lépett ki a tölgyfaházikó ajtaján, kezében egy jókora földimogyoróval.
– Hát ez meg hogy kerül ide? – nézett csodálkozva a levélkére. – Hiszen nagyon korán van még!
Átszaladt a tisztás túloldalára a földimogyoróval – hajnalban nagyon éhesen szólongatták egymást a kismadarak –, de ugyancsak igyekezett vissza a jó meleg odúba, mert az északi szél majd’ levitte a sapkáját. A szél kemény fagyot is hozott magával. Másnap reggel a levélke megbarnulva feküdt a földön.
– Nem értem – csóválta a fejét Potty. Elindult a föld alatti járatokban, és rögtön a tölgyfaházikó előtt megtalálta a virághagymát. Ott didergett benne egy iciri-piciri manócska.
– Te ébresztetted föl a virágot? – kérdezte tőle.
– Te keltettél föl? – kérdezte ugyanakkor a virággyermek.
– Dehogyis! Fönt még nagyon hideg van – rázta a fejét Potty.
Ebben a pillanatban érkezett meg Pitty. A futástól egészen félrecsúszott a fején a sapka.
– Képzeld, Potty, milyen vicces! Úgy látszik, nem csak az emberek gyerekeit kell tanítani! Képzeld, láttam egy megfagyott levelet a hó fölött! Hát a virággyermekek nem tudják, hogy mikor kell fölébredniük?
– Szóval nem az ürge futott, hanem te! Én meg azt gondoltam, hogy tavasz van! – kiáltott az iciri-piciri manócska.
Na, kiderült egyszerre minden. Pitty lehajtotta a fejét.
– Ne haragudj, nem figyeltem. Csak olyan jó kedvem volt, muszáj volt kiszaladgálnom magamat! Mi lesz most?
– Azon az egy levélkén már nem lehet segíteni – sóhajtott Potty. – De talán próbálj még szunyókálni egy kicsit – mondta a virággyermeknek. Hátha később mégiscsak ki tud virítani a virágod.
– Az nagyon jó lenne – bólogatott a manócska. ­– Különben hol találna lakást a virágtündér?
Az iciri-piciri manócska összekucorodott, és behunyta a szemét. Pitty azonban mindenképpen jóvá akarta tenni, hogy megzavarta az álmát. Különös gonddal vigyázott hetekig a föld alatt alvó virághagymában szunnyadó manócskára. Amikor már tényleg egyre melegebben sütött a Nap, a napsugarak megcirógatták a virághagymát, és Pitty óvatosan ébresztgetni kezdte a manócskát. A virág másodszor is nekiindult. Nemsokára hat halványsárga szirom bomlott ki a tölgyfaodú előtt. De nem ám csak ott! Egyre-másra bújtak ki a virágok a föld alól; nemsokára az egész tisztás tele volt a halványsárga virágokkal.
Pitty és Potty éppen hazaért a tisztásról, amikor ismerős hangokat hallottak: egy felnőtt, és két gyerek tartott arra.
– Meg se ismeritek, ugye? Itt raktuk ki télen a madáretetőket.
– Megnézem! – szaladt volna a fiúcska.
Pittynek elállt a lélegzete. Mi lesz az ő nagy nehezen megmaradt virágjával? És a többivel?
Ám a felnőtt megállította a fiúcskát:
– Nézd, mennyi szép virág! Erre nem léphetünk rá! Majd egy jó hónap múlva újra eljövünk erre.
Pitty megkönnyebbülten sóhajtott, és indult, hogy megnézze: fölébredt-e már a hóvirág manócskája.