Cikkek

Fújt a szél, kavarta a port, tépte a fák száraz leveleit az úton. Lovascsapat haladt arra; élén hófehér lovon délceg katona ült. Keményen markolta a kantárszárat, és összehúzta szemét az erős szélben. Már egy-egy hópehely is lekavargott, és ő szeretett volna katonáival a városba bejutni, még sötétedés előtt.

A város kőfalának kapujában rongyos koldus ült. Szakadt ruhái alig-alig födték be testét. Amennyire lehetett, összehúzta magát. Mardosta az éhség. Olyan hideg nap volt, hogy senki se ment ki a városból egész nap, senki se dobott neki alamizsnát. Fejét lehajtotta, úgy próbált védekezni a metsző szél ellen.

A kis sün, aki egyedül lakott a mogyoróbokor tövében ásott kuckóban, felfedező útra indult. A tisztást már jól ismerte, és most azt gondolta, megnézi, mi lehet a távoli vidékeken. Békésen kocogott az erdőben. Ha útjába került egy-egy bogár, pajor, vagy éppenséggel kukac, azt bekapta. Így aztán még éhes sem volt. Addig-addig baktatott, míg egyszer csak egy kis házhoz nem ért. A házba nem volt kedve bemenni, de annál érdekesebb volt a ház körüli kert. A kertben mindenféle növény nőtt, de a sünit leginkább az epertövek érdekelték, ugyanis nagyon szerette az epret. Alaposan be is lakmározott belőle. Amikor már egy szem se fért bele, és tovább kocogott, a félárnyékban fölfedezett egy nagyon furcsa bokrot. Szép zöld levelei voltak, mint minden bokornak; de egyetlenegy virág sem nőtt rajta, és ahogy a süni közelebb ment, nagyon is jól látta, hogy a bokor valamennyi ága telides-teli van apró, hegyes tüskékkel.
– Ismerős! – örült meg a süni, és nyomban megszólította a bokrot. – Látom, nincs rokonod itt a kertben. Hogy kerültél ide?
– Nem tudom – ingatta ágait a bokor. – Itt hajtottam ki.
– És milyen a virágod?
– Nem tudom – ismételte a bokor. – Még sohasem virágoztam ki.
– És ki vigyáz rád? – kérdezgette tovább a süni, mert eszébe jutott, hogy neki milyen jól esett, amikor a törpék és a vakond gondoskodtak róla.
– Senki – ingatta ágait a bokor. – De csak próbáljon valaki hozzám nyúlni! Láthatod, hogy mennyi tüském van!
– Szerintem pont annyi, mint nekem – mondta a süni. – És én is egyedül vagyok.
És a süni nekiállt mesélni a bokornak arról, hogy milyen volt a nagy víz, amiben elvesztette a családját.
– Illetve az is lehet, hogy én vesztem el – tette hozzá, aztán megakadt a mesélésben, mert a földből egy jókora lótücsök mászott ki – vesztére. A süni egy pillanat alatt bekapta.
A bokor elismerően bólogatott:
– Ez igen! Olyan gyors vagy, mint a villám!
Egy szó, mint száz: a süni és a bokor összebarátkozott egymással. A süni minden nap eljött a kertbe; összeszedte a bokor körül mászkáló férgeket, bogarakat. Néha ott is aludt; máskor meg hazament a kedvenc tisztására, ahol a mogyoróbokor tövében várta a kuckója.
Egy napon, amikor meglátogatta a bokrot, látta, hogy valami idegen dolog van rajta: egy jókora fehér kötés.
– Mi történt veled? – kérdezte döbbenten.
– Nem tudom – ingatta ágait a bokor. – Kijött a házból egy ember, aki egy éles, görbe kést fogott a kezében. Belevágott a száramba, beletett valamit a nyílásba, aztán az egészet körülkötözte.
A süni hátán égnek meredtek a tüskék.
– És nem szúrtad meg? – kérdezte a bokrot.
– Á, hiába. Valami kesztyű volt a kezén. Meg se érezte.
– És miért vágott beléd? Fáj?
– Nem tudom – sóhajtott a bokor. – Nem fáj, de furcsa.
A süni másnap is, harmadnap is meglátogatta a bokrot. A kötés még mindig ott volt.
– Hívjak egy erdei egeret, hogy rágja le rólad? – kérdezte a bokrot.
– Köszönöm, nem. Már megszoktam. És különben is: valami történik a kötés alatt, mert bizsereg a száram. Inkább hagyjuk ott.
– Jó – mondta a süni. Körbejárta a bokrot, szokása szerint fölkapkodta körülötte a bogarakat, aztán hazakocogott. Talán nem lesz semmi baja a barátjának.
Amikor másnap újra meglátogatta a szúrós bokrot, alig ismert rá.
– Hát veled mi történt? Hová lettek a szép hosszú, földig hajló ágaid?
– Tegnap jött az ember, aki múltkor megvágott. Most nem kés volt nála, hanem egy görbe olló. Azt mondta: „Nincs semmi formája ennek a bokornak. Csak nő, nő a világba, virágot meg nem hoz. Megmetszem.” – és levágott rólam egy csomó ágat.
– Fájt? – kérdezte megint a süni.
– Nem; és most sokkal szabadabban jár a szél az ágaim között.
– Szegény, biztosan fázik – gondolta magában a süni, és eszébe jutott, hogy mennyire szeret összegömbölyödni a mogyoróbokor tövébe ásott kuckóban.
Egy darabig most semmi furcsa nem történt. A bokor nőhetett, ahogy kedve tartotta, a süni pedig továbbra is minden nap meglátogatta őt. Ám egy délelőtt két ember állt meg a bokor mellett.
– Hát nézd meg – mutatta az egyik a másiknak. – Már beoltottam, megmetszettem, és semmi.
– Rossz helyen van itt. Át kellene ültetni oda, ahol sokkal több napfény éri.
Elmentek, de nemsokára éles, hegyes ásókkal tértek vissza. Elkezdték kiásni a bokrot. Na, ez aztán nagyon fájt neki! Lehet, hogy az emberek vigyáztak, de mégis egy csomó apró gyökérszálacskája elszakadt. Ketten együtt kivették a helyéből, fölemelték, átvitték egy másik helyre, ott beleállították egy gödörbe, aztán körélapátolták a földet. Szegény bokor már alig volt magánál. Még szerencse, hogy a végén két vödör vizet is a tövéhez öntöttek, aztán magára hagyták. A bokor lassan megnyugodott, de még egyáltalán nem érezte jól magát. Ráadásul a friss ásás körül csak úgy nyüzsögtek a bogarak, és volt, amelyik nem csak rámászott a gyökerére, hanem rágta is!
A süni meg másnap tétován állt a bokor helye mellett. Hová tűnt a barátja? Aztán persze megtalálta. Ott sütkérezett a napfényben. A süni odasurrant hozzá.
– Hát te meg hogy kerültél ide? – kérdezte tőle.
A bokor elpanaszkodta neki, hogy mi történt vele, aztán azt mondta:
– Nem elég, hogy alig állok a lábamon, itt ez a rengeteg bogár a gyökereim között. Így sohasem fogok megerősödni. Nem tudnál csinálni velük valamit?
A süni elgondolkodott. Ő csak a föld fölött mászkáló bogarakat szokta megenni. A gyökerek között a vakondok vadászik, de az ő vakondok barátjának ez a kert túl messze van.
– Megkérdezem a törpéket! – jutott eszébe hirtelen, és már futott is, ahogy csak kurta sün-lábaitól tellett.
Otthon meg is kérdezte őket. És a föld alatti járatokat egy-kettőre bejárta a hír: egy frissen ültetett bokornak segítségre van szüksége! Mentek hát a vakondokok, akik úgyis a közelben voltak, új járatokat ástak, és egy hét múlva egyetlen bogár sem bánthatta többé a bokor gyökereit. A Nap sütött, a szél fújt, az eső esett, aztán megint jött a napsütés. A bokor egyre jobban érezte magát.
Egy napon a süni nagyon korán elindult otthonról, hogy meglátogassa a barátját. Még épp csak hogy vége volt az éjszakának. Pont akkor kelt föl a Nap, amikor odaért. A hajnali Nap első sugarai megcirógatták a bokrot. A bokor csúcsán pedig elkezdte bontogatni a szirmait egy vérpiros rózsabimbó.

A világ kezdetén, amikor az Úr a növényeket teremtette, egy sziklás, kopár vidékre ültetett egy fát. A fának tükörsima, szürkésbarna kérge, és tenyérnyi sötétzöld levelei voltak. Gyökereivel jó erősen megkapaszkodott a földben, leveleit kitárta a Nap felé. Törzse olyan erős volt, hogy a legerősebb szélviharnak is ellenállt.

A Gonosz azt hitte, hogy ez a kopár táj az ő birodalma lesz. Ahogy meglátta ezt a fát, elhatározta, hogy elpusztítja. Odasündörgött hát hozzá, és elkezdett suttogni a leveleivel:

– Miért állsz itt egymagadban? Társaid körül bokrok nőnek, színes virágok nyílnak, zöld fűszőnyeg veszi körül őket, te meg itt árválkodsz. Nem jó hely ez neked.

– Az Úr ide állított – felelte a fa – és én már nagyon erősen belekapaszkodtam a földbe.

– Ó, hát ezen könnyen segíthetünk – hunyorgott a Gonosz – ha akarod, egy szempillantás alatt kiemellek innen.

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott a szegény, hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségétől, s valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Azám, csakhogy a legkisebbnek semmiféle mesterség sem maradott!
Mondta az apja:
- Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje!
- Nem leszek én - mondá János (mert így hívták a legfiatalabbat) -, elég egy csizmadia egy famíliából!
- Hát aztán mi lesz belőled?
Felelte János:
- Vagy király, vagy a halál fia.
Nagyot kacagott a szegény ember.
- Ó, te oktondi, te, hát azt hiszed, hogy olyan könnyű királynak lenni!
- Már vagy könnyű vagy nem, de én király leszek, ha addig élek is.
Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is teketóriázott, a kovács bátyjával csináltatott három vasbocskort, az anyjával süttetett három hamuban sült pogácsát, azzal elbúcsúzott mindenkitől, s indult szerencsét próbálni.
Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, hetedhét ország ellen, s addig ment, amíg egy nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország királya.
Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába, egyenest a hopmesterhez. Köszönté illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?
- Isten hozott, te szegény legény! Én megvolnék úgy-ahogy, de te mi jóban jársz itt?
- Én bizony - feleié János -, azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem volna-e szükség királyra.
Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva maradt, de úgy, hogy bemasérozhatott volna rajta egy regiment katona. Mondá János:
- Hát ne csodálkozzék, hopmester úr, ez nem tréfabeszéd!
De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült belé.
- Na hiszen, éppen jó helyen jársz itten. Tudod-e, hogy a királynak annyi gyermeke van, mint a rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk, melyiket tegyük meg királynak.
- Hát'szen jól van - mondá János -, akkor az Úristen áldja, szentelje meg kigyelmedet, hopmester uram, én megyek egy országgal tovább!
János ment tovább. Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most felkötötte a másodikat. Ment, mendegélt, s addig meg sem állott, míg Vörösországba nem ért. Azért hítták ezt Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden vörös volt. De ő ezt szemügyre sem vette, ment egyenesen a király városába, ottan is a király palotájába, de most már nem ment a hopmesterhez, hanem egyenest a királyhoz. Mert azután jutott eszébe, mikor már eljött volt Feketeországból, hátha lóvá tette a hopmester; hátha nincs is gyermeke a királynak, s a hopmester foga vásik a királyságra.
Audienciát kért, s a király mindjárt el is fogadta.
- Adjon Isten jó napot, vörös király őfelsége! Hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?
- Köszönöm kérdésedet, fiam - felelé a király -, én csak megvolnék, mint öreg ember, de hát ugyan bizony mi szél vetett az én országomba, mert látom, hogy nem országombéli vagy?
Felelé János:
- Hej, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, ha én ezt úgy egy szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem, Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert annyian vagyunk testvérek, mint a rosta lika, még eggyel több, s nekem már mesterség sem jutott, mind elszedték előlem a bátyáim.
- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdé a király.
- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.
- Ú-úgy-e te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az! Csak az tudja, ki próbálja.
- A'már igaz - mondá János -, de én azért megpróbálnám.
- Jól van - mondá a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlenegy leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldöttem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni a helyükből. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza!
- No, hát majd visszatérek én! - mondá János.
- El se menj, fiam, hiába! Nem ismered te a jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országomban.
- Már egy életem, egy halálom - mondá János -, én megyek, az Úristen áldja meg, felséges királyom!
A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a harmadikat is. Gondolta: amire ez elszakad, vagy király lesz Jégországban, vagy halál fia!
Ment hegyeken-völgyeken által, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vén asszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több. Köszönti:
- Adjon Isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.
- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?
- Az bizony a Nap, tudd meg, te szerencsétlen!
Hej, megijedt János! Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt suttogóra fogta volna a beszédet.
- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! No de ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!
Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:
- No, most mondd el, mi járásbéli vagy?
Elmondja János, hogy miben jár.
- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az én fiam egyszer arra nem veszi az útját.
Gondolta János, már csak megvárja, míg felébred a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.
Aztán egy kicsit elszundított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönté illendőséggel:
- Adjon Isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét kívánom!
Megáll a Nap nagy csodálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már csak Jégország van.
- Adj' Isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, ecsém?
Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény, hogy az apja azt szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét, történjék vele akármi.
- Ó, Napom, édes áldott Napom - mondá János -, tekints reám kegyesen, s ragyogj föl egyszer Jégországban is!
Azt mondá a Nap:
- Hm, ecsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek rajtok.
- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondá János -, majd meglátod, hogy ha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.
Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak felé.
- Na, te bocskor - mondá János a harmadik pár bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba érek, aztán lesz, ahogy lesz!
S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak egy olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen a magasságos eget verte.
- Hej, szegény világ, vetett ágy - fohászkodott föl János -, mikor érek én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.
Amint így évelődnék magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve. Kérdi János:
- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?
- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg! A jégkirály nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó lélek ki nem húzza.
- No, ne búsulj, kihúzom én! - mondá János, s egy rántással ki is vette a szamártövist a medve lábából.
A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak:
- Az Isten áldjon meg a jótételedért, te szegény legény! Ne félj, meghálálom, csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.
János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja. Aztán Istennek ajánlotta a medvét, nekiindult a hegynek.
Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta János magában: "Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök."
Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak arra ébred föl, hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három törpe, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk is, mégpedig hétsinges, csupa jégből. A törpék elkezdtek diskurálni. Mondta az első:
- Hej de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam!
Mondta a második:
- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz sem olvasztja le.
Mondta a harmadik:
- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.
- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az első.
- Van esze, hogy nem Jégországba - mondá a második.
- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondá a harmadik.
De már erre János felugrott, s rajok rikkantott:
- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is oda valók vagytok?
- Csak voltunk, de megszöktünk - mondák a törpék.
- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.
A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem, ha a szakállukat leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.
Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb - mondá János, fölkapott egy darab tüzes fát, magyarosan megtapogatta vele a törpék szakállát, s hát egyszer csak, preccs! - híre-pora sem volt a jégszakállnak.
- No, te legény - mondá a legidősebb törpe -, szolgáid leszünk életre-halálra, amiért megszabadítottál minket a szakállunktól. Nesze, adok neked egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak füttyents, ott leszünk melletted.
János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább. Még hét nap s hét éjjel ment, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik oldalára.
Hát, uramteremtőm, itt már megkezdődött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál is jég volt itt, csupa jéghegyek, jégmezők, jégházak.
Nagyot fohászkodott János:
- Hej, édes Istenem, minek is jövék én ide! Mit érek vele, ha király is leszek itt. Apám, apám, mért nem hallgaték a tanácsodra, s lettem volna csizmadia!
De már most mindegy - gondolá, vissza nem megy, ha addig él is. S amint nézdegélt jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát jégbe fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király ármádiája! Hej, ha ezt ő feltámaszthatná! De mivel? Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete, egy halála, ő indul. Az ám, ha tudott volna. De a lába nem fogta a jeget, s a vasbocskor már miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit csináljon. Eszébe jut nagy kínjában a jegesmedve. Előveszi a szőrszálat, s nézegeti. Hát egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:
- Mit parancsolsz, lelkem, gazdám?
- Azt, hogy vígy le engem a hegyoldalon.
- Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha parancsolod, de tudd meg, hogy mihelyt a hegy aljába érünk, jéggé fagysz.
- Mindegy - mondá János -, egy életem, egy halálom, csak végy a hátadra, s vígy le!
A medve nem ellenkezett többet, fölvette a hátára, s vitte. Amint beljebb-beljebb haladtak, mind erősebb-erősebb hideg lett. Mikor aztán a hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy csak úgy lefordult a medve hátáról. János még talpra állott, de érezte, hogy vége az életének. Először a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az egész lába, a lába szára, mind följebb-följebb. Mikor már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a törpék, hátha ezek segíthetnének rajta valamit, kivette a sípját, s füttyentett. Mindjárt ott termett a három törpe. Kérdezte az idősebb:
- Mit parancsolsz, te szegény legény?
- Azt, hogy menjetek el az áldott Nap szállására, ott van Vörösország szélén! S mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert különben halál fia vagyok!
Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához ért, aztán a feje tetejére, s ott maradt egy helyben, mintha odacövekelték volna. A jegesmedve lefeküdt melléje, s úgy búsult szegény, hogy az ő jólelkű gazdájának így kell elvesznie.
Ezalatt a törpék addig mentek, addig keresgéltek, míg rá nem találtak a Nap szállására. Mondják a Napnak a János üzenetét. Azt mondja a Nap:
- Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok annyit! Azt hiszitek, olyan könnyű kitérni az utamból? Előbb alszom egyet rá, s majd megválik, mit álmodom.
Mit álmodott a Nap, mit nem, én azt nem tudom, elég az, hogy mielőtt elindult volna világjáró útjára, egy kis kanyarodót csinált, elkerült Jégország felé.
Hej, édes Jézusom! Mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött. Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind elolvadoztak, de meg a vörös király ármádiájáról is leolvadt a jéguniformis, s mind életre keltek.
Azám, leolvadt Jánosról is, de ott maradt a fején egy jég aranykorona, a kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János, azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára, s vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen vezethette! Mire odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger lett belőle, s a jégkirály annyit ivott belőle, hogy majd csak még a másvilágon, ha megkívánja az ivást.
Jánost mindjárt kikiáltották Jégország királyának, s ő el is fogadta, de még elébb visszament Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a nagy dicsőséget. A vörös király úgy megörült ennek, hogy egyetlen leányát s egész királyságát Jánosnak adta! Most már Jánosnak két országa volt, s mint a nagy urak szoktak, nyáron Jégországban, télen pedig Vörösországban lakott. Bezzeg hogy az udvarába vitette az apját, anyját, testvéreit, minden atyafiságát, s nagy urakká tette valamennyit.
Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja Vörösországban, ha ott nem, hát Jégországban.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy törpe. Ennek a törpének mindig valami kópéságon járt az esze. Amíg a többi törpe lement a hegy mélyébe dolgozni, ő valami haszontalanságon törte a fejét. 

A törpéknek az volt a dolguk, hogy a vasat, rezet, ezüstöt, aranyat felhozzák a tűzhányó hegyek mélyéből és úgy rejtsék el a földben, hogy az emberek megtalálják. Hanem ez a haszontalan törpe éppen csak annyi vasat hozott föl, amennyiből egy éles kardot készíthetett magának. Akkor aztán nem ment el többé a hegyekbe, hanem az erdőben a fák alatt és a tisztásokon vagdosta a gombákat éles kardjával. Nem mintha éhes lett volna; csak úgy, mulatságból.

Ezért aztán meg is haragudtak rá a gombák. Az erdőben gyorsan híre ment a kis törpe haszontalankodásának, és a gombák egy éjszaka gyűlést hívtak össze. Mit súgtak-búgtak, mit nem, én bizony nem tudom; hanem másnap reggel, amikor a kis törpe fölébredt és megragadta a kardját, hogy újabb hadjáratot indítson a gombák ellen, a tisztáson csupa furcsa, ismeretlen formájú gombát talált. Mintha kalap helyett kucsmát viselnének – gondolta a törpe –, de mi az nekem! Azzal odavágott a legnagyobbhoz. Abban a pillanatban egy nagy durranás hallatszott. A kis törpének úgy tűnt, mintha egy egész ezred katonaság lövöldözött volna. A gomba felpukkant, és a törpe szemét-száját valami furcsa porral szórta tele. A törpe ijedtében felugrott és nekiütődött egy másik gombának. Az is felpukkadt, és az ugyanolyan furcsa port szórt a törpére. Aztán a harmadik, a negyedik, ahogy a kis törpe rémülten ide-oda szaladgált. Végül sírva lekuporodott a földre. Dörzsölte, dörzsölgette a szemét, de mindhiába: a port nem tudta kidörzsölni a szeméből, a szemét meg nem tudta kinyitni többé.

Nagy nehezen visszamászott-visszatapogatózott a barlangjába. Ott üldögélt sokáig, talán száz esztendeig is egyedül, a vaksötétben. Hát egyszer csak keserves sírást hall. A sírás a barlang bejárata felől jött. A kis törpe odabotorkált, ahonnan a hangot hallotta.

– Ki sír itt? – kérdezte.

– Én vagyok, az aranylegyecske – felelt egy vékony kis hang. – Valami nagy pókhálóba akadtam bele, ami ide volt szőve a barlang bejáratához. Nem vettem észre, nekiütődtem és beleragadtam, nem tudok kiszabadulni. Ha idejön a pók, vége az életemnek.

A kis törpe szeretett volna segíteni a legyecskén. De hogyan? Hirtelen eszébe jutott a régi éles kardja. Ide-oda tapogatott a barlang hideg földjén. Kereste a kardot. Egyszer csak beleütközött a kard markolatába. Megragadta, és levágta a pókhálót barlang bejáratáról. A legyecske kiszabadult, és hálából azonnal elrepült a szemnyitó virághoz. Kért tőle egy kis hajnali harmatot, azzal megkente a kis törpe szemét. Hát egyszeribe megnyílt a szeme, megint láthatta az Isten szép világát. Megköszönte szépen a legyecskének a gyógyító harmatot. De nem is bántott ezután semmiféle teremtményt a földön!

Még ma is vidáman él az erdőben.

/Magyar népmese, Tábori Piroska gyűjtése
Dante, Budapest /  

Perembí elment vadászni az erdőbe, hogy valami ennivalót hozzon a családjának. Ám ahogy óvatos léptekkel haladt a sűrűben, egyszer csak szemébe villant egy foltos bunda.
– Leopárd! – villant át Perembí agyán, és szorosabban markolta a lándzsáját. A leopárd nagyon veszélyes; de ha el tudná ejteni, egyetlen ügyes szúrással, a városban sok pénzt kapna a bőréért.
Lábujjhegyen óvakodott előre. Amikor úgy érezte, hogy pont jó helyen tudja eltalálni az állatot, minden erejét összeszedte, és elröpítette a kezében szorongatott dárdát. A leopárd felugrott, de a dárda olyan mély sebet ejtett rajta, hogy élettelenül hullott vissza a földre. Perembí elégedett volt. A bőrért annyi pénzt fog kapni, hogy sokkal több ennivalót tud venni a családjának, mint amennyit a vadászaton szerzett volna.
Csakhogy a leopárd mellett ott volt egy kis kölyök is. Akkora volt, mint egy kismacska. Perembí fölvette, és hazavitte. A falu főterén összeszaladtak a gyerekek. Mindenki megcsodálta az elejtett leopárdot; de a gyerekeket sokkal jobban érdekelte a kölyök. Körülvették, simogatták, dédelgették, ölben hurcolták, zabkásával etették.
Odajött a falu nagyfőnöke, és azt mondta:
– Perembí, ne engedd, hogy a gyerekek ezzel a kölyökkel játsszanak! A leopárd veszélyes!
– Ez? – nevetett Perembí. – Ugyan már! Hiszen csak akkora, mint egy kismacska! A gyerekek szeretik, nézd, milyen jól eljátszanak vele!
– A leopárd veszélyes – ismételte határozottan a nagyfőnök. – A kis leopárdokból hamarosan nagy leopárdok lesznek. Nem maradhat itt a faluban, mert veszélyt jelent a gyerekekre.
– Hazaviszem – jelentette ki ugyanolyan határozottan Perembí. – Ott fog felnőni a házamban a gyerekeim között.
– Én figyelmeztettelek – mondta a nagyfőnök.
De Perembí csak nevetett. A gyerekek pedig tovább játszottak a kis leopárddal. Simogatták, dédelgették, ölben hurcolták, és minden nap háromszor zabkásával etették. A leopárd pedig elégedetten dorombolt, mint egy kismacska, a szeme kék volt, mint a tavaszi ég.
A leopárdok persze gyorsan nőnek. A gyerekek még mindig simogatták és becézgették, de fölemelni már egyikük sem tudta volna. Ám a leopárd még mindig csak zabkását evett, hagyta, hogy a gyerekek játsszanak vele, és a szeme még mindig kék volt, mint a tavaszi ég.
Egy alkalommal a nagyfőnök éppen Perembí sátra felé tartott. Belépett. Perembí éppen nyílhegyeket készített. Előtte feküdt a leopárd, de ahogy a nagyfőnök belépett a sátorba, a leopárd fölpattant fektéből. A nagyfőnök erősen megmarkolta a lándzsáját, de Perembí nevetett.
– Megijedtél a leopárdomtól? Hiszen ez csak zabkását evett egész eddigi életében, és még mindig olyan szelíd, mint egy kismacska.
Azzal kinyújtotta a lábát, fölborította vele a leopárdot, ami hanyattesett; Perembí pedig a meztelen lábujjával csiklandozta a leopárd hasát.
– Látod? – mutatta a nagyfőnöknek, és úgy nevetett, hogy fekete arcából csak úgy világítottak a hófehér fogak. – Nincs mit félni tőle! Teljesen ártalmatlan!
– Látom – mondta a nagyfőnök komoran. – Már túlságosan nagyra nőtt. Pusztítsd el, mielőtt nagy baj lesz!
De Perembí csak nevetett. És a faluban itt is, ott is pusmogni kezdtek, hogy a nagyfőnök fél a leopárdtól, aki pedig engedelmeskedik Perembínek. Talán nem is ő a legjobb nagyfőnök a falu számára…
Egyszer Perembí gyerekei lent játszottak a folyóparton. A leopárd elkísérte őket, és a partról nézte, ahogy a gyerekek pocskolnak. A legkisebbik gyerek kimászott a partra, de megcsúszott, elesett, és egy part menti kő csúnyán fölvérezte a lábát. A gyerek sírt; a leopárd pedig odalépett hozzá, és nyalogatni kezdte a sebet. Egyszer csak megváltozott a szeme. Már nem volt kék, mint a tavaszi ég, hanem sötét és vészjósló. Fölemelte a mancsát, és Perembí kicsinyét egyetlen lökéssel beletaszította a vízbe. Azután megfordult, és indult a falu felé. Járása ruganyos, és félelmetes volt. Besétált a főtérre. A porban játszó gyerekek föl se néztek. Ám akkor a leopárd rájuk vetette magát. A gyerekek sikoltozva próbáltak hazafutni, de a leopárd nagyon gyors volt, és akit utolért, annak nem kegyelmezett. Asszonyok rohantak ki a sátrakból, és próbálták megvédeni a gyermekeiket a vérengző fenevadtól. Aki tehette, bezárkózott félelmében. A falu főtere egy szempillantás alatt kiürült. A nagy hangzavarra Perembí is kilépett a sátrából. A leopárd egyetlen mozdulattal ütötte le, és átharapta a torkát. Azután körülnézett: újabb áldozatot keresett. Ekkor lépett ki a sátrából a nagyfőnök. Csak egyetlen dárda volt nála. A leopárd felé ugrott, de a nagyfőnök félrehajolt, és dárdájával megsebezte az állatot. Szörnyű harc kezdődött. A leopárd is, a nagyfőnök is több sebből vérzett. Hosszú idő telt el, mire a leopárd holtan terült el a földön. Ott feküdt mellette a nagyfőnök is.
A falu lakói csak lassacskán merészkedtek elő a sátraikból. Néma csöndben állták körül a két testet.
– Ő megmondta, hogy nem szabad itt tartani a leopárdot – szólalt meg végül valaki.
– A legbátrabb ember volt, akit valaha is ismertem – mondta egy másik.
Akkor odalépett a törzs varázslója.
– Hozzátok be a kunyhómba – mondta a férfiaknak. – Talán még van benne egy szikra élet.
A varázsló minden tudományát latba vetette, és egy hónap múlva a nagyfőnök újra egészséges volt. Igaz: a testén örökre megmaradtak a mély sebek: a leopárd karmának és fogának nyomai. De többé senki sem kételkedett abban, hogy ő a legjobb nagyfőnök a falu számára.

A sivatagi szél reggel óta hordta a homokot, és a homokkal együtt mindent, ami az útjába került, és elég könnyű volt ahhoz, hogy fölkapja és tovarepítse. A hepehupás úton öklömnyi, száraz, barnás színű csomók utaztak a széllel. Ha valakinek lett volna annyi ideje, hogy közelről megnézze őket, láthatta volna, hogy ezek vékony, száraz, összekuszálódott ágacskák. Pörögtek, forogtak, sehol meg nem álltak, ahogy a szél továbbgörgette őket. Estefelé útjukba állt egy szikla. A szél is elfáradt. A kusza csomócskákat még vitte egy darabig a lendület, aztán megálltak: egyik egy huppanó mellett, másik egy mélyedésben, apróbb-nagyobb kövek között, itt-ott szétszóródtak, letelepedtek. A szikla mellett nem nőtt semmi; volt hát helyük bőven. Egészen beterítették a földet. A sziklában volt egy ősöreg barlang; az egyik ilyen csomócska épp annak a barlangnak a bejáratánál telepedett meg.
– Micsoda kietlen hely! – gondolták magukban a száraz növénykék. – Milyen kár, hogy a szél éppen idáig sodort minket! Tovább kell utaznunk, mihelyt csak lehet. De nehéz lesz: mögöttünk a sivatag, előttünk meg egy város. Át kell mennünk az egész városon, hogy vizet találjunk valahol.
– Miért kellene? – szólalt meg az a növény – mert a növények meghallják egymás gondolatait –, amelyiket a barlang bejáratánál tett le a szél. – Itt a közelben van valahol egy forrás. Érzem.
– Lehet – felelt neki egy másik növény. – Lehetséges, hogy van itt valahol nagyon mélyen egy titkos forrás. De nekünk itt fönt kell víz ahhoz, hogy ki tudjunk hajtani. Tovább kell hát mennünk, amint csak lehet.
A többiek is ezen a véleményen voltak. Ugyan mire várjanak itt? De hát egyelőre a szélre kellett várniuk, mert a szél aludt. Teltek a napok, és a növénykék egyre türelmetlenebbül várták, hogy tovább indulhassanak.
– Pedig itt kellene maradnunk – hajtogatta a barlang sarkában ülő gombolyag. Úgy érzem, hogy az a forrás már nem sokáig marad titokban. Ha pedig feltör a felszínre, zölddé változtathatjuk ezt az egész környéket.
– Te mindig ilyesmikről álmodozol – intették le a többiek. Ha van is forrás valahol: ki tudja, hány száz, vagy hány ezer éve nem tud róla senki! Majd éppen most fog a felszínre bukkanni! Nem érdemes ilyesmire várni. Tovább kell mennünk, amint csak lehet – ismételgették makacsul.
– De hát itt van, egészen közel! Érzem, egészen biztosan érzem! – győzködte a társait a barlang sarkában kuporgó növényke.
– Te, meg a te megérzéseid! – hallatszott néhány gúnyos hang.
A növényke azonban csak figyelt, figyelt, nem is válaszolt a gúnyolódóknak, és állhatatosan várt.
Nemsokára nagy mozgalmasság kezdődött. De nem a szél volt, hanem emberek, nagyon sok ember, és velük szamarak, tevék, aprócska, de erős lovak, és öszvérek. Hosszú út állhatott mögöttük, mert már nagyon éhesek voltak, és igen lassan poroszkáltak volna, ha a gazdáik – ki jó szóval, ki szidással, ki meg egyenesen bottal – nem siettetik őket a város felé, hogy szállást kapjanak. És mivel a teherhordó állatok nem válogatósak, jó néhányat megettek a száraz növénycsomók közül, néhányon meg, amiket nem vettek észre, egész egyszerűen keresztülsétáltak. A barlang sarkában meghúzódott növényke meg csak nézte, nézte, hogy mi történik, és közben figyelt tovább.
Estefelé járt az idő. Az embercsoport megritkult, aztán egészen el is fogyott. A csillagok már fönt hunyorogtak az égen, amikor újra lépések közeledtek. Egy szamár patái kocogtak a köveken, és két ember lassú léptekkel jött mellette. De ezt csak a barlangnál ülő növényke látta, mert a többiek a kiállott izgalmak után most mélyen aludtak. Egy asszony volt, meg egy férfi. A férfi a karjánál fogva vezette az asszonyt.
– Gyere csak nyugodtan. Még pár lépés, és már ott is leszünk – bátorította az asszonyt, aki óvatosan keresett helyet a lábával a szétszóródott kövek között. Csodák csodája: ők egyetlen növénycsomóra sem léptek rá, és a szamár sem kapott be egyetlen egyet sem.
Beléptek a barlangba, és a növényke attól kezdve nem látta őket. De abban a pillanatban valahol megnyílt a szikla, és egy apró kis erecske csörgedezett elő vidáman. Ahogy ugrált lefelé a köveken, ide is, oda is fröccsent belőle egy-két csepp víz. Jutott belőle a növénykére is, mégpedig elég bőven. A növényke kinyújtózkodott. Szárai, levelei megteltek élettel. Néhány óra múlva egy csillag alakú, sűrű zöld bokrocska ült a száraz gombolyag helyén.
Később emberek jöttek arra, és amikor meglátták a barlang bejáratánál pompázó növényt, megilletődve mondogatták egymásnak:
– Nézzétek csak! Ez bizonyosan Mária rózsája!

Volt egyszer egy kosár virághagyma. Ránézésre nemigen különböztek egymástól. A virághagymák egy jól fölásott ágyásba kerültek. Puha, fekete föld ölelte körül őket. Mindegyiknek volt elég helye, hogy jól érje az eső, a Nap, a szél, és hogy kényelmesen tudjanak növekedni és virágot bontani. Az egyik hagyma azonban valamiért – elgurult? vagy odébbhajították? – a fal mellé került, ahol örökké árnyék volt. Itt egyáltalán nem ásta föl senki a földet. A virághagymát csak az a lim-lom, hulladék takarta be úgy-ahogy, amit a szél a fal mellé fújt: lehullott levelek; a nyárfa bolyhos virágai; az út pora.
A hagymák kellemesen elfészkelődtek a virágágyásban.
– Ó, te szegény! – mondták annak a társuknak, aki a fal mellé került – elgurult? vagy odébbhajították? – milyen hideg lehet ott! Így sohasem fogsz kihajtani! Mi viszont hamarosan elindulunk fölfelé! Látni akarjuk a Napot, ahonnan a jó meleg jön!
A fal mellé került virághagyma – elgurult? vagy odébbhajították? – hallgatott egy darabig, azután azt mondta:
– Talán később ide is fog sütni a Nap. De most még tényleg elég hideg van.
A hagymák vékony gyökérszálacskákat indítottak a föld mélyébe. Jól megkapaszkodtak velük, aztán elindultak fölfelé. Először hegyes kis zöld dárdák bújtak ki a földből. Azután hosszú, egyenes szárakat növesztettek a virágok.
– Gyorsan, gyorsan! – biztatták egymást. – Minél hamarabb készen leszünk a szárakkal, annál hamarabb bonthatunk virágot!
Úgy siettek, hogy a szárak nagyon puhára sikerültek. Szerencsére hosszúkás leveleket is növesztettek köréjük. A levelek szorosan körülölelték a virágszárakat. Megvédték az erős széltől, az esőt és a harmatot pedig leküldték a földbe, a gyökerekhez.
– De jó meleg van itt fönn! – kiáltottak át a fal mellé. Nemsokára virágozni fogunk, és akkor megláthatjuk a fényt is! Veled mi lesz? Te nem vagy kíváncsi a világra?
– Dehogynem! – mondta a fal mellé került hagyma. – Igaz, itt mindig árnyék van. De a szél sok mindent fújt ide, és betakart engem. Már egyáltalán nem fázom. Azt hiszem, nemsokára én is elindulok.
– Azért vigyázz! – intették a többiek. – Mi lesz veled, ha sosem süt oda a Nap? Vékony leszel, gyenge, színtelen, erőtlen! Mi ezer színben fogunk virágozni!
– Majd meglátjuk! – mondta titokzatos hangon a fal mellett, egy kis kupacban rejtőzködő virághagyma.
Azután ő is nekiindult. Hosszú, vékony gyökérszálacskáit jól belefúrta a földbe. Azután könnyedén áttörte a földkupacot, amit a szél köréhordott, és egy hosszú, erős szárat növesztett, meg széles, magas leveleket.
A tulipánágyásban, a virágok tetején nemsokára már egy-egy karcsú bimbó is megjelent.
– Holnap reggel meglátjuk a Napot! – ujjongtak. – Hát veled mi lesz, te szegény? – kérdezték meg a fal mellett növő virágot, de csak úgy szokásból. Magukban azt gondolták: „Hát mi lenne? Ha valaki örökké árnyékban van, biztosan nem tud virágozni!”
Ki is nyíltak egy-kettőre. Ezerféle színben köszöntötték a felkelő Napot. Volt ott fehér, sárga, piros, cirmos, kerek és hegyes szirmú virág, de mindegyiknek hat szirma volt. Három belül, három pedig kívül, hogy a belsőket védje. A Nap gyönyörködve nézett a tulipánokra, azok pedig szélesre tárták a kelyhüket, hogy minél több napfény érje őket. Látták, hogy a fal mellett növő virág is bimbózik már.
– Bárcsak kiásna valaki, és ide ültetne mellénk, a fényre! – szólt át neki az egyik jólelkű tulipán. – Tegnap alaposan megnéztem magamnak a helyedet: tényleg egész nap árnyékban vagy.
– Egyet se félts te engem – mosolygott a virág, aki már napok óta tudott valamit.
A titkot a gyökerek között surranó törpék árulták el neki.
– Te itt nőttél föl a fal mellett – mondták a törpék. – Itt erősödtél meg, az árnyékban. A déli Nap nagyon forró, nem neked való. De ne félj: nem maradsz fény nélkül te sem. Este, amikor lemegy a Nap, akkor nyisd ki a szirmaidat!  
A virág úgy is tett, ahogy a törpék tanácsolták neki. Este nyitotta ki a bimbóit, és szirmai találkoztak a csillagfénnyel. Olyanok is lettek a virágai, mint a csillagok: ragyogó hófehérek. És a hat hófehér szirom mélyéből olyan illat áradt, hogy az egész kertet betöltötte.
– Mi ez a csodás illat? – kérdezte a tulipán, amelyik a leghamarabb nyílt ki hajnalban, de addigra már meg is látta a fal mellett növő pompás liliomot.
– Jó reggelt! – köszönt rá a liliom. – Ugye mondtam, hogy ne félts te engem!
– Van közöttünk fehér szirmú, de ilyen fehéret még sohasem láttam! – ámuldozott a tulipán. – És ez az illat! Nekünk nincsen semmi illatunk – szomorodott el egy pillanatra, de azután rögtön újra földerült: – Már itt is van a Nap!
És szélesre tárta a kelyhét, a többi tulipánnal együtt. A liliom pedig szép lassan bezárta a magáét, és legközelebb csak alkonyattájt nyitotta ki. Így ment ez napról napra. A tulipánok reggeltől estig virítottak, és tarkaságukkal díszítették a kertet, a liliom pedig éjszaka találkozott a csillagfénnyel, és elárasztotta illatával a környéket.
– Egészen ellankadtunk ebben a melegben – mondták egyik este a tulipánok, és már csak úgy tessék-lássék csukták össze a szirmaikat. – De nem is baj! Legalább mi is érezzük a liliom illatát!
– És megnézhetitek a csillagokat is! – örült a liliom.
A tulipánok azonban nem nagyon akartak csillagot nézni. Még néhány napig kinyitották a kelyhüket a kelő napnak, aztán szép sorban lehullatták a szirmaikat.
– Talán nektek is túl erős volt a Nap fénye? – kérdezte alkonyatkor a liliom.
– Ó, nem – lehelték a tulipánok. – A mi időnk most lejárt. De jövőre újra virítani fogunk.
– Várni foglak titeket itt a fal mellett – integetett nekik hófehér, hatszirmú virágjaival a liliom.

Volt egyszer egy szegény parasztember. Az egyik évben olyan rossz volt a termés a földjén, hogy a nagy szegénység miatt el kellett volna adnia mindenét. Nagy bajában, keservében az ördögöt hívta segítségül. Jött is az ördög, és adott a szegény embernek egy teli zsák pénzt. De a pénzért cserébe a szegény ember lelkét kérte. Erre a parasztember megijedt. Szerette volna még egyszer meggondolni a dolgot, de az ördög így szólt:

– Ne légy bolond! Úgyis el vagy veszve! Nem tudod megmenteni se a házadat, se a gazdaságodat a feleségednek és a gyerekeidnek. Én pedig nem is most rögtön akarom a lelkedet, hanem majd csak akkor, ha a fákon már egyetlen levél sem lesz.
Erre az ember mégis beleegyezett, hogy odaadja a lelkét az ördögnek. A Gonosz elégedetten mosolyogva távozott, és várta az őszt.
A parasztember egész nyáron vidáman és gondtalanul élt. Ám közeledett az ősz, és amikor az első falevél lehullt, az embert elfogta a félelem. Elment a templomba, letérdelt és így fohászkodott a Jóistenhez:
– Uram, bocsásd meg a bűneimet és mentsd meg a lelkemet!
Az Úr megkönyörült a szegény emberen, és így szólt:
– Mivel megbántad a bűneidet, segítek rajtad. Ha minden fa el is veszíti a lombját, a tölgyfa egész télen megtartja majd, míg minden újra zöld nem lesz. Így az ördögnek nem lesz hatalma rajtad.
Így is történt.
Ősszel eljött az ördög, hogy magával vigye az ember lelkét, de az így szólt hozzá:
– Túl korán jöttél. Még nem minden faág csupasz.
Az ördög nem akarta elhinni. Erre a paraszt elvitte őt az erdőbe és megmutatta neki a tölgyfát. A tölgyfának még az egész lombja megvolt. Az ördög mérges lett, és megrázta a tölgyfát, ahogy csak bírta; de ez sem használt semmit. Akkor az ördög sarkon fordult, és azt gondolta:
– Majd jövő tavasszal eljövök!
De mire az ördög a következő tavasszal visszajött, minden fán újra csupa zöld levél volt. A tölgy pedig még mindig erősen tartotta a régi leveleit. Az ördög, dühében, hogy elvesztett egy lelket, karmaival nekiesett a tölgyfa leveleinek, hogy szétszaggassa őket. Ezért olyan csipkés szélű a tölgyfa levele.
Ezóta van, hogy a tölgy minden évben megtartja a levelét ősszel és a téli hidegben is, míg minden újra ki nem zöldül és ki nem virágzik. 

Népmese

Egy virággyermek aludt egy kényelmes gyökérszálon a föld alatt. Aprócska fiú volt. Kényelmesen odafészkelődött a gyökérhez, amin éppen jó fekvés esett. A többi gyökérszál úgy vette körül, mint az emberek gyermekeit a rácsos kiságy. Nem is férhetett hozzá semmi rossz. Aludt békésen. A föld alatt lakó népek tudták, hogy ott van, és alszik. Vigyáztak is, nehogy fölébresszék. A törpék csak lábujjhegyen jártak arra. Az ürge messze elkerülte. A cickány szerencsére szintén aludt, különben alighanem megzavarta volna a fiúcska álmát, mert a cickány mindig rohan, és sohase néz a lába elé. Egyszóval: aludt a virággyermek a kényelmes melegben, míg egyszer csak meg nem szólalt mellette a föld:
– Lassan ideje lenne, hogy fölébredj, gyermekem. Érzem, hogy a Nap melegíti a hátamat. Olvadozik rajta a hótakaró. Nemsokára kibújnak az első virágok.
A fiúcska azonban olyan mélyen aludt, hogy nem is hallotta meg, mit mond neki a föld. Nem ébredt föl se aznap, se másnap, se harmadnap.
Telt-múlt az idő. A hótakaró elolvadt. Apró patakocskák indultak belőle lefelé. Megtalálta az egyik ilyen patakocska a virággyermek föld alatti hálószobáját. Neki ugyan nem volt akadály a sok-sok gyökérszál! Máris ott ringatózott egy csepp éppen a fiúcska orra előtt.
– Lassan ideje lenne, hogy fölébredj! A föld már egyáltalán nem fagyos. Egészen puha lett, könnyű lesz kibújni a fényre! Gyere, igyál egy kortyot, mosd ki a szemedből az álmot, és nézz körül a világban!
A fiúcska fordult egyet, de csak azért, hogy ne zavarják. Hátat fordított a vízcseppnek, és aludt tovább. Még összébb is kucorodott, mert úgy érezte, hogy a vízcseppel együtt egy kis hideg is bejött a szobájába. A vízcsepp továbbszaladt, a fiúcska meg tovább aludt.
Bezzeg nem aludtak mellette a többiek! A hóvirág, a téltemető, a nárcisz, a kankalin, a krókusz, az ibolya szinte versenyeztek egymással, hogy ki ér föl hamarabb a fényre. Nem volt már egy szem hó sehol az erdőben. Ami fehér volt a földön, az már mind hóvirág volt. Fölébredtek a tündérek, akik egész télen a virághagymákban aludtak, és itt is, ott is egész csapat hóvirág bontotta ki a szirmait. A többiek meg igyekeztek utána. Hívták magukkal a gyökérszálon alvó virággyermeket is:
– Ó, te még nem ébredtél föl? Lassan ideje lenne, hogy elindulj! Fönt fény van, és meleg, mert a Nap egyre korábban kel, és egyre tovább marad fönt az égen.
– Bújócskázni fogok a szellővel – mondta az ibolya tündére – eldugom a virágaimat, de ha a szellő megtalál, elviheti az illatukat, amilyen messzire csak tudja.
– A szellővel én is játszani fogok! – mondta erre a harangvirág tündére. – De még várok egy kicsit az indulással, amíg melegebb lesz a levegő.
De a gyökérszálak között alvó virággyermek, mintha nem is hallotta volna. Pedig most már a manócskák se jártak lábujjhegyen. Annyi, de annyi dolguk volt az erdőben, hogy kora hajnaltól késő estig nem volt megállásuk. Azazhogy: néha megálltak a virággyermek hálószobája mellett. Tanácstalanul néztek egymásra:
– Hát ez a kis álomszuszék vajon miért nem akar fölkelni? Hétalvó! – csóválták meg piros sipkás fejüket, de aztán mentek is tovább a dolgukra.
Már az összes virágtündér kint repkedett a levegőben, és a fiúcska még mindig ott kucorgott a föld alatt. Akkor elindult érte egy napsugár. Keresztültört a rögökön, át a gyökerek között, és finoman átölelte a fiúcskát.
– Igazán itt az ideje, hogy fölébredj! – duruzsolta a fülébe. – Ha tudnád, milyen szép most minden a Földön! Lépten-nyomon színes virágok nyílnak, és mindegyiknek a kelyhében ott ül egy tündér. Fölöttük ott táncolnak a lepkék. A levegőben méhecskék röpködnek. Kora hajnaltól késő estig dalolnak a madarak. A fűben nyuszik ugrándoznak, a fákon mókusok szaladgálnak. Ráadásul fönt most sokkal melegebb van, mint itt lent. Érzed? Gyere hát!
A fiúcska megfordult, de csak azért, hogy a jó meleg a másik oldalát is érje. Behunyt szemmel élvezte, ahogy a napsugár cirógatja az arcát. És nem kelt föl. A napsugár ettől kezdve minden nap meglátogatta, és a fiúcska mindig örült neki, ha jött, de nem nyitotta ki a szemét, és nem indult el utána, akárhogy is hívta.
Aztán egyszer csak ritkábban jött a napsugár; végül teljesen elmaradt. A virágtündérek pedig újra téli álomra készülődtek. A fiúcska azonban nem vett észre semmit, csak aludt és aludt. Közben fönt elkezdett esni az eső. A lehullott levelek egy darabig fölfogták az esőt, de aztán úgy tele lettek vízzel, hogy egy csöpp nem sok, annyi se fért el rajtuk, az eső meg csak esett és esett kitartóan. A fiúcska körül már csupa víz volt minden. Épp ekkor ébredt föl. Megborzongott.
– Hol lehet a jó meleg? – kérdezte magától, mert eszébe jutott, hogy miket mondtak a virágtündérek. Körülnézett, de egyet se látott a környéken. – Nem baj – gondolta magában – tudom, hogy mind fölfelé mentek. Elindulok, és megkeresem őket.
Így is tett. Elég nehéz dolga volt. A gyökerei jó erősek voltak, az igaz; de a puha, zöld száracskának nagyon meg kellett küzdenie a hideg, vizes, sáros földrögökkel. Sok-sok időbe telt, míg elért a felszínre. Nem tudta, hogy közben fönt már havazik. Amikor kinyitotta az öt kerek, hófehér szirmot, és körülnézett a kehelyből, elszorult a szíve: se egy tündér, se egy lepke, se egy bogár, se egy virág sehol. Hó és hó mindenütt, ameddig csak ellátott. Ámbár nem látott messzire, mert a Nap még föl se kelt a hegyek mögül. Legszívesebben elsírta volna magát. Mit tegyen most már itt egyedül? Még csak vissza se bújhat!
Végre fölkelt a Nap. Még mindig hideg volt, de rózsaszínű fény borította be az erdőt. A hó ropogni kezdett. Egy asszony járt arra.
– No nézd csak!– állt meg a kis virág mellett. – Mekkora ajándék! No gyere szépen! – hajolt le hozzá, és magával vitte.
Ahogy hazaért, a gyermekei izgatottan ugrálták körül. Látták, hogy valamit takargat a kezében.
– Mi az? Mit hoztál? Mit találtál? Mi van a kezedben? – kérdezgették.
– Egy frissen kinyílt rózsát – felelt az asszony.
– Ilyenkor? Ilyenkor nincs is rózsa, csak nyáron! – tiltakoztak a nagyobbak.
– Csakhogy ez nagyon különleges virág – mosolygott titokzatosan az asszony. Odasétált a feldíszített fenyőfához.
– Ez Krisztus rózsája – mondta, és letette a virágot a Betlehem elé.
A gyerekek pedig csillogó szemmel nézték a hófehér virágot, aki aludt, amikor a többiek kint díszelegtek a mezőn, de fölébredt, amikor eljött a Karácsony.

A kökénybokor egy erdőben nőtt. Sok másféle bokor is volt a tisztáson: málna; szeder; ribizli; mogyoró; és persze rengeteg csipkebokor. Tavasszal itt is, ott is kikeltek a hernyók, és rágni kezdték a fák, bokrok leveleit. Volt olyan fa, amelyik nem bánta:

A kökénybokor egy erdőben nőtt. Sok másféle bokor is volt a tisztáson: málna; szeder; ribizli; mogyoró; és persze rengeteg csipkebokor. Tavasszal itt is, ott is kikeltek a hernyók, és rágni kezdték a fák, bokrok leveleit. Volt olyan fa, amelyik nem bánta:

– Egy-két levél nem a világ. Jut is, marad is. És milyen szépek lesznek aztán a pillangók, amik a hernyókból kikelnek! – gondolta magában a tölgyfa.

Olyan is volt, aki borzongott tőlük, és alig várta, hogy az énekesmadarak összeszedjék őket.

– Gyere csak, rigócska, nézd milyen jó fészket lehetne itt rakni! – mondta egy gesztenyefa. – Én hamar kinyitom a virágaimat. A bogarak ideszállnak: nem is kell messze repülnöd, ha etetni akarod a fiaidat. És erős is vagyok. Nincs az a szél, ami ellen ne tudnám megvédeni a fészkedet!

A feketerigó engedett a hívásnak, odaépítette a fészkét a gesztenyefára, és gesztenyefának azon túl nem kellett félnie se a hernyóktól, se más bogaraktól.

A kökénybokor viszont félt. Annyira félt, hogy nem hívott magához egyetlen énekesmadarat sem.

– Van egy olyan hernyó – nagy, ronda, szőrös – amit még a rigók, vagy a cinkék se tudnak megenni. Mi lesz, ha egy ilyen hernyó támadja meg a leveleimet?

És félelmében hatalmas, kemény töviseket növesztett az ágaiból.

– Ezek biztosan megvédenek – gondolta magában.

Közben az erdő már teljesen kizöldült. Minden fa és bokor madárfészkeket ringatott az ágain. A virágok fölött lepkék repültek, a kelyhükben méhecskék gyűjtögették a méznek valót. Közben a madárszülők egyre-másra költötték ki a tojásaikat a fészekben. Attól kezdve reggeltől estig hordták haza a bogarakat, legyeket, szúnyogokat, hogy legyen mit enni a fiaiknak.

Csak a kökénybokor állt magányosan. Igaz, ő is kinyitotta hófehér, ötszirmú virágait, de néhány szorgalmas méhecskén kívül senki sem látogatta meg. A méhecskék pedig épp hogy csak összegyűjtötték a virágokból a nektárt, és már repültek is tovább. Egyszer arra kocogott egy sün.

– Gyere hozzám lakni! – hívta a kökénybokor. – Nézd, milyen erős töviseim vannak! Itt nem bánthat téged senki sem!

– Köszönöm – mondta a süni –, de nagyon jó kis szállásom van az öreg tölgyfa gyökerei között. És meg is tudom védeni magam, ha kell – mutatta a hátán meredező ezer meg ezer apró, hegyes tüskét, és továbbment. 

A kökénybokor látta, ahogy a sün út közben bekapott egy cserebogarat.

– Milyen kár! – nézett utána a kökénybokor. – Olyan jól összeillettünk volna!

Közben a fák, bokrok, elhullatták a színes virágszirmokat, és minden virág helyén apró, gömbölyű, zöld bogyócskák ültek. Ahogy a Nap megmelegítette a bogyócskákat, azok egyre nagyobbak, pirosabbak és édesebbek lettek. Megérett a cseresznye, a málna, a földieper, a ribizli; érett már a szeder is. A kökénybokor fehér virágszirmai helyén is ott ültek a bogyócskák, de valahogy nem sikerült nekik se megnőni, se megérni. Csak gubbasztottak lilán és savanyúan a tövisek között.

Egyszer megjelent a tisztáson egy arasznyi, szürke hátú, halványsárga begyű madár. Messziről jött, a gólyák és a fecskék nyomán, de sokkal később kelt útra. Nagyon szeretett volna leszállni valahová. Csakhogy látta, hogy minden fán, minden bokron van már jó néhány madárfészek. Akkor észrevette a kökénybokrot. Óvatosan leszállt a legfelső ágára, és körülnézett. Belátta onnan az egész tisztást.

– Milyen jó kilátás nyílik tőled – kezdte a madár – megengeded, hogy megpihenjek itt egy kicsit? Most érkeztem. Fészkelőhelyet keresek.

– Maradj itt! – kapott rajta a bokor. – Itt még nem lakik senki. Ha az én ágaim közé építed a lakásodat, nem fér hozzá egyetlen fészekrabló sem! Se a menyét, se a macska, se a róka, se a görény! 

A madárka – akit gébicsnek hívtak – benézett a bokorba. Aztán be is bújt. Olyan ügyesen forgolódott, hogy a tövisek még egy tollát se borzolták meg. Nekiállt a fészeképítésnek a párjával, és nemsokára öt borzas fejű kis gébics ült a fészekben. Tátogatták a csőrüket: várták az ennivalót. A gébicsek pedig hordták nekik reggeltől estig a bogarakat, hernyókat, lótücsköket, amit csak találtak. Olyan ügyes vadászok voltak, hogy néha több zsákmányt hoztak haza, mint amit meg tudtak enni. Ilyenkor a gébicsmama ráhúzta a maradékot egy-egy kökénytüskére.

– Micsoda pompás raktárad van! – dicsérte a bokor, és igaza is volt. Mert amikor jött egy három napos eső, és a bogarak mélyen elrejtőztek a föld alá, vagy a fakérgek repedéseibe, a gébicseknek nem kellett koplalniuk: ott volt a fészkük közelében az éléskamra, csak le kellett húzni a tüskékről egy-egy kövér hernyót, vagy cserebogarat.

Most már a kökénybokornak is volt barátja –, de a lila bogyók még mindig olyan savanyúak voltak, hogy aki megkóstolta, elfintorította az arcát. A Nap melege nem tudta megédesíteni őket.

Késő ősszel a gébicsek megköszönték a szállást.

– Indulnunk kell – búcsúzkodtak a kökénybokortól.

– De jövőre ugye visszajöttök? – kérdezte a bokor, aki nagyon megszerette a gébicseket.

– Hát persze! Egyenesen ide fogunk szállni! – ígérték a gébicsek.

– Vigyázni fogok a fészekre! – integetett utánuk a kökénybokor minden ágával, minden bogyócskájával.

A málna, a ribizli, a csipke édes, piros bogyói már rég a kamrában voltak: lekvár és szörp készült belőlük. A Nap már csak ritkán, és rövid időre kukkantott be a tisztásra. Akkor is inkább világított, mint melegített. Eljött az első éjszakai fagy. A bokrok már aludtak, csak a kökénybokor volt ébren: a gébicsekre gondolt. Olyan erősen, hogy észre sem vette a hideget. Csakhogy a hideg nem szereti, ha nem veszik észre: a fagy itt is, ott is megcsipkedte a kökénybokor lila bogyóit. 

De most hallj csudát: a bogyócskák – ahelyett, hogy fagyottan lepotyogtak volna a földre -, reggelre édesek lettek.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy hetvenhét éves nyárfa. Annak a hetvenhét éves nyárfának a hetvenhetedik ágán volt egy hetvenhét éves szoknya. A hetvenhét éves szoknyának a hetvenhetedik ráncában volt egy hetvenhét éves kis könyv. A hetvenhét éves kis könyvnek a hetvenhetedik oldalán, a hetvenhetedik cikkén volt ez a kis mese, amit el akarok mondani.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. A királynak volt három lánya. Minden reggel kiment az erdőbe sétálni velük. Egyszer feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:
– Te király, add nekem a legnagyobbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a napot.
Azt mondja a király:
– Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!
Elment a felleg, elvitte a napot.
Másik reggel megint kimentek sétálni. Megint feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:
– Te király, add nekem a középső lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a holdat.
A király nem adta, elvitte a holdat.
Harmadik reggel, mikor kimegyen a király újra sétálni, megint feljön a fekete felleg. Azt mondja:
– Te király, add nekem a legkisebbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a csillagokat.
Azt mondja neki a király:
– Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!
Elment a felleg, elvitte a csillagokat.
Na, hát ott nagy sötétség lett, s nagy sötétségben jártak...
Egyszer Király kis Miklós megyen az öccsével a királyudvarra vízért. Azt mondja az öccsének Király kis Miklós:
– Öcsém, én eléhoznám a napot, holdat, csillagokat, hogyha a király nekem adná fele királyságát meg a legkisebbik lányát.
Ezt meg a király meghallotta. Odahívatta.
– Na, fiam – azt mondja –, ha elő nem hozod, amit mondtál, a fejedet levétetem.
– Hát, felséges király atyám, tessék adni egy lovat, mind a kettőnknek kardot, útnak indulunk.
Megindultak, mentek hetedhét országon. Egyszer elértek egy ezüsterdőt. Az erdő szélén megkötötték a lovat, a kisebbik fiú ott maradt. Ügyelt a lóra, hogy valami állatok meg ne egyék.
Király kis Miklós elment az ezüsthídra, rávágott, egy szál deszka leszakadt. Arra megy a hétfejű sárkány, megbotlik a lova. Azt mondja a hétfejű sárkány:
– Kutyák, ebek igyák a véredet, hét esztendeje, hogy ezen a hídon járok, sose botlottál meg, mi oka ennek?
Azt mondja a ló neki:
– Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!
Leszállott a lóról a hétfejű sárkány, s azt mondja:
– Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!
Kimegy Király kis Miklós, azt kérdi tőle a hétfejű sárkány:
– Hogy menjünk? Ölre vagy kardra vagy botra?
Azt mondja rá Király kis Miklós:
– Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!
Kardra mentek.
Addig birkóztak, addig vágták egymást, hogy a vitéz levágott hat fejet. Azt mondja neki a hétfejű sárkány:
– Király kis Miklós, hagyd meg ezt az egy fejemet, odaadom a csillagokat!
– Na – mondja Király kis Miklós –, hol vannak?
– Ott a nyeregpokróc alatt, vedd ki!
Kivette Király kis Miklós a csillagokat, levágta a sárkánynak a hetedik fejét is. Elment az öccséhez, elkötötte a lovat, mentek tovább.
Elérték az aranyerdőt, ott megint megkötötték a lovat a fához,
Király kis Miklós elment az aranyhídhoz. Rávágott a kardjával, leszakadt két szál deszka. Elbújt a híd alá.
Jön a tizennégy fejű sárkány, menne keresztül rajta, megbotlik a lova. Az is azt mondja megint:
– Mi oka annak, hogy tizennégy éve erre járok, sose bírtál megbotlani, s most megbotlottál?
Az a ló is azt mondja:
– Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!
Leszállott a sárkány, s azt mondja:
– Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!
Kiment. Kérdi tőle a sárkány:
– Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?
– Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!
Azzal kardra mentek. Addig-addig verekedtek, vagdalkoztak, hogy Király kis Miklós annak a sárkánynak is levágta tizenhárom fejét. Mikor levágta a tizenhárom fejet, azt mondja a sárkány:
– Király kis Miklós, hagyd meg azt az egy fejemet, odaadom a holdat.
– Hol van? – kérdi a legény.
– Ott van a nyeregpokróc alatt, vedd ki!
Kivette Király kis Miklós a nyeregpokróc alól a holdat, eltette a csillagokhoz, akkor levágta a sárkány tizennegyedik fejét is. Elment az öccséhez, de nem mondotta, hogy már a hold is megvan.
Mennek, mendegélnek, úgyannyira, hogy elérték a gyémánterdőt.
A lovat újra megkötötték egy fához, Király kis Miklós elment a gyémánthídhoz.
Mikor odaért, rávágott a kardjával a hídra, ott már három szál deszka szakadt le. Elbújt.
Megyen a huszonnégy fejű sárkány, menne a hídon keresztülfele, hát megbotlott a lova annak is. Azt mondja:
– Mi oka ennek? Huszonnégy éve rajtad járok, sose botlottál meg!
Azt mondja a ló:
– Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!
Akkor leszállott.
– Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!
Kiment. Kérdi a sárkány:
– Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?
– Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!
Addig verekedett a legény a sárkánnyal, hogy annak is levágta huszonhárom fejét. Mikor levágta a huszonhárom fejét, azt mondja a sárkány:
– Király kis Miklós, hagyd meg a huszonnegyedik fejemet, odaadom a napot.
Mikor megkérdezte tőle Király kis Miklós, hol van a nap, azt felelte a sárkány:
– Ott van a nyeregpokróc alatt!
Ennek a sárkánynak háromlábú lova volt, de az a három lábon is sebesebben tudott menni, mint más, akinek négy lába van. Király kis Miklós nem kivette a napot, hanem odatette a csillagokat meg a holdat a naphoz a háromlábú lónak a nyeregpokróca alá. A sárkány huszonnegyedik fejét levágta, felült a háromlábú lóra, s elment az öccséhez.
– Na, öcsém, most már megvan a nap, a hold meg a csillagok, mehetünk! - mondta.
Ahogy kifele értek az erdőből, leszólt egy kis ember egy fa tetejéről:
– Király kis Miklós, azt hiszed, a tied a nap és a hold meg a csillag?
– Hát kié?
– Az enyém!
Na, hát Király kis Miklós fogja magát, felmászik a fára, leveri a kis embert. Az meg, mire ő félig ért, ráugrott a háromlábú lóra, elment vele.
Király kis Miklós elküldte haza az öccsét, mondja meg a királynak, hogy s mint járt, ő meg folytatta egymaga az útját.
Megy, mendegél szegény fiú hetedhét országon keresztül. Egyszer talált egy embert. Sírt. Kérdi tőle:
– Hát te miért sírsz, te ember?
– Hogyne sírnék – mondja az ember –, ha kinyitom a szememet, keresztüllátom a világot, és nem látok tovább!
– Na, gyere velem, majd lesz módodban a nézés!
Mennek tovább ketten. Megint találnak egy másik embert, az is sír.
– Hát te miért sírsz, te ember?
– Hogyne sírnék – mondja az ember –, mikor egyet lépek, keresztüllépem a világot, és nincsen tovább hova menni!
– Na, gyere velem, majd lesz módodban a lépés!
Na, ahogy mennek, mendegélnek hárman, megint találnak egy embert, az is sír.
– Hát te miért sírsz?
– Hogyne sírnék – mondja az ember –, mikor hét öl fa ég mellettem, hét nagy ujjas van rajtam meg hét bunda, mégis majd meg fagyok!
– Na, gyere velünk, majd lesz módodban a melegedés!
Mennek, mendegélnek tovább. Egyszer csak elérték a házat, ahol a kis csepp ember lakott. Bementek. Az öregasszony, a felesége már tudta, hogy az ő urát keresik. Adott nekik szállást, de egy szobát befűtött, mint a katlant, hogy égjenek meg benne mindahányan. De hát a fagyos ember szerette, annak nem volt melege, hanem a többiek, azok meg akartak sülni. Azt mondja Király kis Miklós:
– Hallod, te fagyos ember, ne hagyj bennünket megégni, csinálj velünk valamit.
Hát az csak egyet sóhajtott, egyszeribe olyan langyosság lett a szobában, hogy nem sültek meg.
Reggel, mikor kiengedte őket a vénasszony, azt mondja Király kis Miklós Messzinézőnek:
– Nézzél csak széjjel, nem látod valamerre ezt a bakarasznyi csepp embert a méternyi szakállával?
– Dehogynem – mondja Messzinéző –, a tenger közepén ül egy fűzfának a tetején.
– Na, lépjél csak érte – mondja Messzilépőnek Király kis Miklós.
Messzilépő tüstént odalépett, a kezére tekerte a csepp ember szakállát, odavitte Király kis Miklós elé. Az elvette tőle a napot, holdat meg a csillagokat, s azonnal fel is engedte a csillagokat az égre, hadd ragyogjanak.
Megköszönte a három embernek a segítséget, s megindult hazafelé. Feleúton felengedte a holdat is, s mikor már gondolta, hogy nem olyan messzire van, felengedte a napot is, hogy napvilágon érjen haza.
Mikor hazaért, a király nekiadta fele királyságát, a lányát is nekiadta, csaptak egy nagy lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

szerk. Kovács Ágnes
Icinke-picinke - Móra Ferenc Könyvkiadó
Budapest - 1972

Egy kertben két fa állt egymás mellett. Tél volt. Vastag hótakaró fedte a földet. Jutott a hóból a fák ágaira is. A fák pedig aludtak. Bezzeg nem aludtak gyökereik között a manók! Sürögtek-forogtak, meg nem álltak reggeltől estig. Készülődtek a tavaszra. Egyelőre azonban még nem a tavasz jött, hanem a szél. Végigsüvöltött az erdőn. Lesöpörte a fák ágairól a havat. Ha a hó túlságosan erősen ráfagyott az ágra, akár az ágat is letörte. A fák sziszegtek, de a szél nem törődött velük.
– Ez a dolgom – mondta nekik. – Vagy talán meg akartok pudvásodni?
Nem, a fák nem akartak megpudvásodni.
– Fázom – szólt a cseresznyefa. – Olyan csupaszak lettek az ágaim!
– Azt hiszem, már nem sokáig fázunk – felelte az almafa. – Érzem a gyökereimen.
És valóban: nemsokára kisütött a Nap. Egyre melegebben és melegebben sütött. A madarak vidáman énekeltek. Csipogásuk betöltötte az egész kertet. Már nézegették a jó fészekrakó-helyeket. A cseresznyefa ágain pedig akkorák lettek a rügyek, hogy majd’ kipattantak.
– Igazad volt, almafa! Itt a tavasz! Gyere, nézzük meg a Napot, hisz olyan régen láttuk!
– Ravasz a tavasz – mondta az almafa – én még várok egy kicsit.
De a cseresznyefa nem akart várni. Egy hajnalon kipattant az első rügy, aztán a második, a harmadik, a negyedik; másnapra a cseresznyefa hófehér menyasszonyi ruhába öltözött. Telides-teli volt virágokkal; szinte nem is látszottak az ágai.
– Almafa! Mire vársz? – kérdezte a szomszédját. – Nem érzed, hogy milyen melegen süt a Nap? Te nem akarod megmutatni neki a legszebb virágruhádat?
– Még várok egy kicsit – mondta az almafa, de azért már rajta is kövéredtek a rügyek.
A cseresznyefa egy hétig teljes virágpompájával köszöntötte a Napot. Az almafán még mindig nem nyílt ki egyetlen virág sem. Akkor újra megjelent a szél. Végigsöpört az erdőn, végigszaladt a kerten. Megrázta a fák ágait. A cseresznyefa ágairól úgy hullottak a virágszirmok, mint télen a hópelyhek az égből. Betakarták körülötte a földet. A fán csak a virágok szára maradt.
– Milyen kár! – sajnálkoztak a gyerekek, amikor meglátták. – Olyan szép volt ez a  virágzó fa!
– Sietnem kell – mondta a cseresznyefa. – Már nagyon melegen süt a nap. Meg kell érlelnem a cseresznyéket, hogy a gyerekeknek minél hamarabb legyen mit enniük.
És valóban: még egy-két hét, és a cseresznyefa tele lett érett, piros cseresznyével. A gyerekek csak úgy tömték magukba; a párosan nőtt cseresznyéket meg a fülükre aggatták. De gyorsan meg is kellett enni a cseresznyét, mert nem bírta ki sokáig, ha egyszer már leszedték.
Ekkor már almafa is kivirágzott. A Nap meleg sugarakat küldött le hozzá, és az almafa nagyon vigyázott a virágaira. Amikor végül ezek is lehullottak, apró, zöld gombócok maradtak a virágok helyén. A Nap ezeket is melegítette, mégpedig a legforróbb nyári sugaraival. A gombócok nőttek, híztak, sárgulni, majd pirosodni kezdtek. Már késő ősz volt, mire megértek az almák. De a kamrában még tél közepén is frissen, pirosan, ropogósan várták a gyerekeket.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Egy rozzant kunyhóban lakott a falu végén. Nem volt annak semmi mása az ég egy világán, mint egy kicsi fiacskája, s az udvaron egy terebélyes eperfája. Kicsike volt a fiú; csak feküdt egész nap a ládikóra terített rongyos lópokrócon. Hideg volt a kunyhóban: reszketett a fiúcska, majd’ megvette az Isten hidege. Amikor a Nap kezdett melegebben sütni, az édesanyja pokrócostul kivitte az udvarra, hadd melegedjen a gyermek. De bizony hideg volt annak keze-lába, sápadt maradt az arcocskája, akárhogy is melengette a napsugár.
– Várj csak, várj – dúdolgatta a szegény asszony, miközben a fiát ringatta a térdén – megérik az eper, eladom a piacon, veszek neked rajta jó meleg subácskát, valódi báránybőrből: majd nem fázol akkor!
Hirtelen feltámadt az északi szél. Fölborzolta a fiúcska vékony, szőke haját, belefújt a fülébe. A gyermek összerázkódott.
– Huhú! – csúfolódott a szél. – És mi lesz azután? Télen nincs eper: ha meg nem fagy, majd éhen vész!
Az asszony ijedten takarta be kisfiát a szél elől. Abban a pillanatban a szél odasodort a rongyos takaróra egy lepkét. Bolyhos testű, fehér szárnyú pille volt. Sokáig mászkált hat cérnavékony lábacskáján a durva, hepehupás takarón, azután nehézkesen fölrepült az eperfa csúcsáig. Az asszony követte a tekintetével.
– Milyen furcsa lepke! – gondolta magában. – Még sohasem láttam ilyet.
Aztán fölállt, és visszavitte a kunyhóba a gyermeket.
Telt-múlt az idő. Már látszani kellett volna az epernek. De akárhogy is vizslatta a fát az asszony, csak apró, barnászöld bogyókat látott rajta itt-ott; bezzeg látott hernyót, de annyit, amennyit még életében se! Nem volt olyan levele a fának, amit ne rágtak volna. Fehérek voltak, és nagyon éhesek. És sehol egy rigó, vagy kakukk, vagy gébics, ami legalább pusztított volna belőlük.
– Jaj nekem! – csapta a kezét az arcára a szegény asszony. – Ezek a ronda dögök mind lerágják az eperfa levelét, elpusztul a fa, nem lesz egy fia eper sem!
Hanem hát hiába a sírás, jajgatás: a hernyók csak rágtak, és rágtak. Az asszony megpróbált néhányat leszedni a levelekről; de meg se látszott, annyian hemzsegtek még mindig egymás hegyén-hátán.
– Rakjon tüzet a fa alatt, hadd pusztuljon el a füstben az a rengeteg hernyó! – szólt be valaki az utcáról. – Hiszen egy szem eper nem sok, annyi sem fog így teremni!
– Biztosan nem véletlenül költöztek éppen ide – rázta a fejét az asszony – én ugyan ki nem pusztítom őket, akármi lesz is!
– No, akkor meg is érdemli kend a sorsát! A hernyók jóllaknak, maga meg éhen hal a fiával együtt – vont vállat mérgesen az ember, és továbbment.
A hernyók pedig ettek és napoztak reggeltől estig. Az asszony néha rájuk nézett, és azt mondta:
– Nekünk már úgysem terem semmi ezen az eperfán. Hát legalább ti jóllaktok.
A hernyók pedig egy szép napon abbahagyták a rágcsálást. Meg akarták hálálni az asszonynak, hogy odaadta nekik az eperfát. Hosszú, hosszú fonalat kezdtek eregetni magukból, és beleburkolóztak egyszer, kétszer, tízszer, talán százszor is. Amikor az asszony legközelebb kiment a kertbe, nyomát se lelte a hernyóknak: az egész eperfa tele volt hosszúkás, fehér gubókkal.
Sóhajtott egy nagyot a szegény asszony, bement a házba. Karjába vette a ficskáját, ringatta, ringatta, dúdolgatott neki. Még akkor is ringatta, amikor az ablakon már bekandikált egy csillag.
Észre sem vette, hogy mikor aludt el. Álmában újra látta a furcsa, bolyhos testű, fehér szárnyú lepkét. De az most nem mászkált; ott táncolt az orra előtt, és szárnya meg-megcsillant a Hold fényében. Egyszer csak leült az asszony ölében fekvő fiúcska takarójára, és megszólalt:
– Ezen a nyáron nem érleli meg a Nap az eperfán a szemeket. De ne félj: ajándékot ad helyette. Én a Hold fényében élek; de a hernyóim a napfényben nőttek föl. Most fonalat fontak maguk köré a napfényből. Gombolyítsd le, sződd meg kendőnek; abba burkold bele a kicsi fiadat.
Az asszony fölébredt. Jó reggel volt már. Mit is álmodott? Igen: valami ajándékról beszélt neki az a furcsa, fehér szárnyú lepke. Szaladt ki az udvarra az eperfához. Három nap, három éjszaka mást sem csinált, mint fölgombolyította a hajszálvékony napfény-fonalat. Aztán nekiállt megszőni. Amikor az első kendővel elkészült, beleburkolta a kicsi fiát. A durva lópokróc helyett könnyű, puha kendő fedte be a gyermeket tetőtől talpig; annak pedig egy-kettőre megszínesedett az arca, megmelegedett a keze-lába. Bezzeg örült a szegény asszony! Nekiállt, hogy megszője a többi fonalat is. Amikor készen lett egy tucattal, kivitte a piacra.
– Micsoda gyönyörű selyemkendő! – ámultak az asszonyok, és még többet is fizettek érte, mint amennyit a szegény asszony kért.
Nem kellett többé szűkölködniük. A fiúcskát is elhagyta az örökös hidegrázás, amióta a selyemkendő beburkolta.
Az asszony hálából kis tálkában cukros vizet tett ki az ablakpárkányra a bolyhos testű, fehér szárnyú lepkének, aki megmutatta neki a selyemkendőszövést.

Ismeretlen német szerző nyomán

Valahol egy falu szélén állt egy kis ház. Sárga volt a fala, piros a teteje. Ketten laktak benne: egy kislány, meg az édesanyja. A ház kertje akkora volt, hogy a kislány reggeltől estig el tudott bóklászni benne. Nőtt abban a kertben minden: sárgarépa, káposzta, sóska, tök, saláta, káposzta, cékla, borsó – fel se tudnám sorolni valamennyit – és tengernyi virág. Pirosak, kékek, sárgák, lilák. Olyanok, amik alig látszottak ki a fű közül, meg olyanok is, amik még a kislány feje búbjánál is magasabban ringatóztak. Az asszony mindegyik virágot jól ismerte, és azt is tudta, hogy melyik milyen betegséget tud meggyógyítani. Kettecskén gondozták a kertet, az asszony meg esténként vagy szőtt, vagy varrt valamit: így kereste meg a mindennapi kenyerüket. Az egész napi ásás, gyomlálás, kapálás, öntözés után a kislány leült a házuk küszöbére, és nézte a lenyugvó Napot.

Egy este, amikor már az utolsó fénysugár ragyogott a szemében, egy varangyosbéka totyogott elő valahonnan a kert mélyéből. Leült a kislánnyal szemben, és ráemelte aranyos tekintetét. A kislány fölugrott a küszöbről. Beszaladt a konyhába, tejet töltött egy tálkába, s letette a varangy elé. Az mind egy cseppig kiitta, s aztán elplaccsogott a kert homályába.

Ettől kezdve minden nap így ment. A varangy minden este eljött, a kislány minden este kitöltött neki egy tálka tejet.

Nyár elején az édesanya lábát megszúrta egy tövis. A seb sehogy sem akart begyógyulni, s ezen a kertben növő gyógynövények sem tudtak segíteni. Egy reggelen az asszonynak már ágyban is kellett maradnia. A kislány attól kezdve egyedül gondozta a kertet. Ápolta az édesanyját is, de szőni és varrni nem tudott – ahhoz még túl kicsi volt. Ehelyett minden reggel maga köré gyűjtötte a falu apró gyermekeit: kimentek a rétre, ott játszott velük, énekeltek, táncoltak, és szép meséket mondott nekik. Este, amikor a kicsiket hazakísérte, a falusiak egy-egy darab kenyeret, korsó tejet, kis lisztet, miegymást adtak neki, ő meg hazavitte az édesanyjának. Esténként nem ült már a küszöbre a lenyugvó Napot nézni; de akármennyire elfáradt is néha, a varangyról mégsem feledkezett meg: ugyanúgy kikészítette neki minden este a tálka tejet.

Szent János napjának reggelén az erdőbe indult egy kosárral a karján. Virágokat és bogyókat akart gyűjteni. Ebédre egy kis kenyérkét vitt magával. Jól benne járt már a délutánban, amikor megéhezett. Épp egy tisztásra ért. Leült a fűbe, és elővette a kenyérkét. De még nem harapott bele.

„Földből magba, magból szárba, szárból virágba, virágból kalászba, kalászból kenyérbe, kenyérből testembe, testemből lelkembe, lelkemből lelkedbe” – mondta előbb, ahogy édesanyjától tanulta. De még akkor sem kezdett hozzá. Körülnézett.

– Szívesen megosztanám a kenyeremet egy manócskával – gondolta magában – édesanyám mindig mondta, hogy azt nagyon szeretik. Vajon hol bújkálhat itt egy törpe? A gyökerek között? Vagy talán a kövek mögött? Itt ez a mohás kő: ide leteszek nekik egy falatkát.

Alighogy letört a manócskáknak egy darab kenyeret, kuncogást hallott, és egy piros villanást látott a fű között. Egy manó! – örült meg a kislány. Ám a kis piros sapka máris messzebbről integetett, mintha hívogatta volna. A kislány fölugrott, fölkapta a kosárkáját, és a manósapka után iramodott.

– Hiszen ez nem is egy manó, hanem három! – csodálkozott el, amikor hirtelen még két piros folt villant meg előtte. Aztán megint csak egy, aztán több, aztán nem nagyon tudta figyelni, mert magasra nőtt szúrós bogáncson, meg csalánon kellett átvergődnie. Egyszer csak nem látott egyet sem. Lehajolt a fű közé, és akkor újra megpillantotta a piros foltocskát, de az nem törpesapka volt, hanem finom, illatos erdei szamóca. Az egész tisztás teli volt szamócával. A kislány alaposan beebédelt belőle, és még a kosarát is teliszedte. Hanem úgy elfáradt, hogy elaludt. Álmában pedig a varangyot látta. Az szokás szerint elétotyogott, ránézett arany szemével, de most meg is szólalt:

– Keress szentjánosfüvet! A szentjánosfű Szent János éjszakáján varázserővel bír: minden sebet begyógyít.

A varangy eltűnt, a kislány fölébredt. Addigra már erősen alkonyodott az erdőben.

– Még nem mehetek haza! Meg kell keresnem a szentjánosfüvet! – gondolta magában a kislány. Apró, zöldes fények villantak föl előtte: szentjánosbogarak.

Ezüst csillagsugár alatt
Szentjánosbogár hívogat
Zöldes-arany fényben csillog
Amíg az utadat járod.

A kislány elindult a nyomukban. Az útja először egy vízesés mellett vezetett. A vízesés alján, a habok között tavitündérek úszkáltak.

Sima tükrű ezüst tóban,
Szélvész-fürge vad folyóban
Hullámok közt, hűs habokban
Tündér ide-oda cikkan.

A vízesés és a tó után egy virágos mezőre vezették a kislányt a bogárkák. A virágok fölött ezerszínű ruhába öltözött tündérek járták összefogódzkodva szent táncukat körbe-körbe.

Piros, kék, sárga virágok
Ontanak édes illatot.
Színes virágkelyhek felett
Tündérek serege libeg.

A kislány szívesen ott maradt volna nézni a tündértáncot, de a bogárkák is továbbrepültek, meg ő is minél hamarabb szerette volna megtalálni a szentjánosfüvet.

Egyszer csak egy hegy lábához ért. Meglátott egy barlangot, és hirtelen észrevette, hogy a barlang előtt egy kövön ott ül a varangy – és integet neki. S ekkor egyszerre csak megnyílt a hegy, és láthatóvá vált a Szent János-napi tűz, a tűz mellett pedig teljes pompájában ott állt a Szalamandra-király. Testét bíborpalást fedte, fején lángkoronát hordott. Kezében arany királyi pálcát tartott. A kislány még a lélegzetét is visszafojtotta. A Szalamandra-király ekkor fölemelte az aranypálcát, és egy virágra mutatott vele; egy olyan virágra, amilyet a kislány még soha életében nem látott, mégis rögtön tudta, hogy ez az, amit keresett. A hosszúkás zöld levelek fölött egész csomó vörös-arany színű, ötszirmú virág ragyogott. Gyorsan szedett belőle egy egész kis csokorra valót.

– Köszönöm szépen – csengett végig a tisztáson a hangja, de mire fölnézett, már eltűnt a hegy, a barlang, a Szalamandra-király, a varangy, a tündérek – csak a szentjánosbogarak táncoltak még mindig a feje fölött.

Ezüst csillagsugár alatt
Szentjánosbogár hívogat
Zöldes-arany fényben csillog
Amíg az utadat járod.

A bogárkák egy-kettőre hazavezették a kislányt, ő pedig otthon rátette a szentjánosfüvet édesanyja beteg lábára. Az asszony máris jobban érezte magát, másnap pedig már föl is tudott kelni. A harmadik nap után pedig úgy járt kelt a házban meg a kertben, mintha soha semmi baja sem lett volna.

A kislány ezután is minden este kikészítette az aranyszemű varangynak a tálka tejet; a szentjánosfüvet pedig a kert legdíszesebb helyére ültették.

Gergő és Nóri kint játszott az erdőn. Egyszer csak valahonnan azt hallották:
– Ka-kukk! Ka-kukk!
– Szól a kakukk! – kapták föl a fejüket a gyerekek. – Számoljuk meg, hogy mennyit kakukkol! Egy, kettő, három, … hetvenkettő!
– Nem, nem volt annyi – rázta a fejét Gergő. – Szerintem csak ötvenegy!
– Mert nem figyeltél! Igenis, hogy hetvenkettő volt! – erősködött Nóri.
– Nem mindegy? – vágott vissza Gergő. – Minek azt olyan pontosan számolni? Kakukkol, és kész. Nem is látom, hogy hol van!
– Nekem a nagymama azt mesélte, hogy amennyit kakukkol a kakukk, még annyi évet élek! Het-ven-ket-tő, het-ven-ket-tő! – énekelte Nóri.
– Sose higgy annak a madárnak! Szívtelen egy állat az! Még a fiókáit se költi ki, mint a többi rendes madár!
Szó szót követett: a testvérek alaposan összevesztek. Nóri védte a kakukkot, Gergő védte a maga igazát.
– Gyerünk haza! – mondta végül mérgesen. – Majd az erdész megmondja, hogy kinek van igaza!
Mentek hát nagy morcosan. Út közben egyikük se szólt egy szót sem a másikhoz. Bezzeg, amikor az ajtót kinyitották! Szinte beestek rajta, alig köszöntek, már mondták is a magukét. Csak pár pillanat múlva vették észre, hogy Ezeréves Manó-apó megint ott ül az asztalnál.
– Jaj, ne tessék haragudni, hogy így berontottunk! – kezdte Nóri. – De nem tudunk megegyezni, és azért…
– És? Min borult föl a békesség? – kérdezte Manó-apó vidáman hunyorogva.
– Hát ez a lány azt mondja, hogy annyi évet élünk, amennyit a kakukk kakukkol, és nem hiszi el nekem, hogy a kakukk egy gonosz madár, aki még a fiókáit is más madarak fészkébe tojja! – háborgott Gergő.
– Üljetek le, és igyatok velem egy jó kis csalánteát, én meg elmondom nektek a kakukk történetét – hívta őket barátságosan Ezeréves Manó-apó. – Rá fogtok jönni, hogy kár volt veszekednetek.
A két gyerek elcsöndesedve ült le, és tágra nyílt szemmel várta Manó-apó történetét.
– Amikor a Jóisten megteremtette a madarakat – kezdte Manó-apó, és a gyerekek látták, hogy valahová a távoli múltba néz a tekintete –, valamennyit odahívta maga köré. Mindegyiknek megmondta, hogy mi lesz a dolga a Földön.
– A mezőkön fogsz lakni, és daloddal köszöntheted a Napot, amikor fölkel – mondta a pacsirtának.
– Olyan a bőröd és a tollad, hogy a hideg vízben sem fogsz fázni. Megeheted a vízben úszkáló apró növényeket és állatokat. Így könnyen jóllakhatsz, és a víz is tiszta marad – mondta a vadkacsának.
– Ti nagyon gyorsan tudtok repülni. Összeszeditek a levegőben röpködő legyeket, szúnyogokat, bogarakat. Így nem fogják zavarni munka közben az embert – mondta a fecskéknek, a rigóknak, a gébicseknek.
– Erős a karmod és a csőröd. Te fogod kordában tartani a farontó bogarakat – mondta a harkálynak.
– Ti a vetés fölött fogtok vadászni. Vigyáztok, hogy a pockok, egerek, hörcsögök nehogy elprédálják a búzát – mondta a vércséknek és a sólymoknak.
– Jó nagy a szemetek. A sötétben is láttok vele. Ezért ti az éjszakai erdőre fogtok vigyázni – mondta a baglyoknak és a kuvikoknak.
És így tovább: mindegyik madárnak elmondta, hogy mi lesz a feladata, hol lesz a helye a teremtésben. A madarak türelmesen vártak, amíg rájuk került a sor.
Csakhogy volt egy madár, amelyik nem tudott egy helyben várakozni. Ugrált, fészkelődött a helyén. Inkább játszani szeretett volna. Mondjuk: bújócskázni. Odébb is repült a többiektől. Aztán hol itt, hol ott dugta ki a fejét a fák közül, és kiabált:
– Ku-kukk! Ku-kukk!
De persze egyik madár sem figyelt rá. Mind azt várta, hogy vajon milyen feladatot ad neki a Jóisten. Ő pedig egyszer csak ránézett a kakukkra. A kakukk megijedt. Lehet, hogy mégsem kellett volna éppen most kukucskálósat játszania? De a Jóisten csak annyit mondott:
– Neked ez lesz a dolgod. Bújócskázol a fák között, és a hangoddal felvidítod az embereket.
– Akkor szép színes tollakat is kérek! Tarkát, hogy mindenki meglássa! Én akarok lenni az erdőben a legtarkább madár! – hangoskodott a kakukk.
– Sokkal jobb lesz neked egy egyszínű, szürke tollruha. Abban aztán jól el lehet bújni a kíváncsi szemek elől.
Teltek-múltak a napok. Minden madár elköltözött a Földön oda, ahová a Jóisten rendelte. Vidáman tettek-vettek reggeltől estig. A kakukknak azonban egyre kevésbé volt kedve bújócskázni.
– Ugyan mi haszna van annak, hogy egész nap csak kiabálok, és bujkálok a falombok között?
Épp egy tölgyfa kinyúló ágán ült, amikor a fa törzsén elkezdett fölfelé mászni egy hernyó. Nagyobb, és szőrösebb volt, mint bármelyik hernyó, amit a kakukk valaha is látott. Egy-kettőre elért egy zöld ághoz. Mohón a szájához rántotta az első útjába eső levelet, és enni kezdte. Egyiket a másik után rágta le az ágról, sehogyan sem akarta abbahagyni.
Arra repült egy feketerigó. Be akarta kapni a hernyót, hogy a többi falevél megmaradjon, de a hernyó túl nagy volt neki. Hívta a többi énekesmadarat. Jöttek is, megnézték a hernyót, de az akkora volt, hogy egyikük se merte bekapni. Dolguk végezetlenül repültek tovább. Csak a kakukk maradt ott a tölgyfán. A hernyó közben már a harmadik ágat kopasztotta le. Akkor a kakukk egy hirtelen mozdulattal odakapott hozzá a csőrével. Egy nyelés: a hernyó eltűnt a kakukk begyében.
– Köszönöm – mondta a tölgyfa. – A többi madár nem bírt volna vele. Pedig nézz csak oda, mennyien vannak!
Ahogy a kakukk jobban körülnézett, azt látta, hogy némelyik fát tíz-tizenöt ilyen hernyó is kopasztja. Nem kérette magát: odarepült, és sorra bekapta őket. Végre tudta, hogy mi is lesz az ő igazi dolga! Most már újra vidáman szállt az erdőn a hangja:
– Ka-kukk! Ka-kukk!
Hanem nyugodtan várakozni azóta sem tanult meg. Ezért történhetett, hogy soha nem költötte ki a tojásait. Inkább más madarak fészkeibe rakta le őket, akik hosszan melengetik a tojásokat a fészekben, és sokáig hordják az ennivalót a fiókáknak. A pótmama pedig szorgalmasan eteti a kiskakukkot, hiszen ha megnő, ő is meg fogja védeni a fákat a mohó hernyóktól.
Ezeréves Manó-apó elhallgatott.
– Ideje hazamennem – szólalt meg később. – Meg aztán: nektek is ideje lassan ágyba bújni.
A gyerekek megköszönték, hogy megismerhették a kakukk igazi történetét. Elbúcsúztak Manó-apótól, és azután vacsora, fürdés, egy-kettőre ágyba bújtak. De az esti ima előtt még kibékültek egymással, bár addigra már egyikük sem haragudott. Azután behunyták a szemüket, és már aludtak is.
Azon az éjszakán mind a ketten a kakukkról álmodtak.

Volt egyszer réges-régen valahol egy sűrű, sötét erdő. Annak a sűrű, sötét erdőnek a közepén volt egy kerek tisztás. Azon a tisztáson egy tavasszal kinyílt egymás mellett három hosszúkás levelű, nagyszirmú krókusz: egy sötétlila, egy fehér és egy sárga.
Arra repült egy fehér káposztalepke és megcsodálta őket:
– De szépek vagytok így hárman együtt! Hogy kerültetek ide?
– Én azért virítok itt fehéren, hogy megmutassam az embereknek, milyen a fény, ha lejön a Földre – szólt az első virág.
– Én azért virítok itt sötétlilán, hogy megmutassam az embereknek, milyen a sötétség, ha lejön a Földre – mondta a második virág.
– Én pedig – mosolygott a sárga virág – azért nyíltam ki itt, hogy megmutassam az embereknek, hogy milyen az, amikor a fény legyőzi a Földön a sötétséget.
A lepke még szeretett volna beszélgetni a virágokkal, de hirtelen sötétség borult a tisztásra, és vészjóslóan megdördült az ég. A lepke ijedten repült biztos menedékbe. Pár pillanat múlva kitört a vihar. Szakadt a jeges eső, tombolt, sivított a fák között a szél, dörgött az ég, cikáztak a mennykövek. Az egyik villám egyenesen belecsapott a sárga virág kelyhébe.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. a fűszálak kiegyenesedtek, a falevelek vizesen csillogtak a napfényben, az állatok előmerészkedtek a rejtekhelyükről, csak a sárga virág feküdt derékbatört szárral a földön.
– Jaj, próbálj felegyenesedni! – mondták neki a társai – Különben ki mutatja meg az embereknek, hogy milyen az, amikor itt a Földön legyőzi a fény a sötétséget?
De a sárga virág nem tudott megmozdulni. Hamar terjedt a hír az erdőben, egy-kettőre megtudta mindenki, hogy beteg a sárga virág. És mindenki szeretett volna segíteni rajta, hogy legyen, aki megmutatja az embereknek, milyen az, ha a fény legyőzi a sötétséget itt a Földön.
Egy mókus ugrott ki a tisztásra, egyenesen a sárga virág felé tartott. Valamit szorongatott a mancsában.
– Nézd csak, hoztam neked egy fenyőtűt. Talán ezzel újra ki lehet egyenesíteni a száradat.
De hiába próbálta: a fenyőtűvel nem lehetett kiegyenesíteni a virágot.
Egy süni kocogott a tisztásra.
– Tessék, adok egy tüskét a hátamról. Talán ezzel ki lehet egyenesíteni a száradat.
De sajnos s süntüske sem segített.
– Csak egy dolog gyógyíthat meg engem – lehelte a virág –, ha valaki hoz egy  napsugarat és a kelyhemen keresztül beletűzi a száramba.
Nosza, szaladt az erdő összes állata, és valamennyi madarat odahívták a tisztásra. Talán közülük valaki tud hozni egy napsugarat.
Először a pacsirta indult el, aki mindig szédítő magasságokba repül föl. Nézték, nézték a madarak, ameddig látták, aztán vártak. De a pacsirta dolgavégezetlenül tért vissza.
– Túl messze van – mondta –, nem bírja a szárnyam.
Bólogattak a madarak: ekkora szárnnyal tényleg nem lehet túl messzire röpülni. De talán ha a sas megpróbálná …
– Jó – mondta a sas –, indulok. Hatalmas szárnya árnyékába borította a fél tisztást. Három nap, három éjszaka vártak rá a madarak a tisztáson. Akkor megjelent a sas, de inkább zuhant, mint repült.
– Nem – mondta –, túl messze van. Ha én nem tudtam megjárni az utat, másnak sem fog sikerülni.
A madarak lehajtották a fejüket. Egy kicsi szürke madár, akinek még neve sem volt, ezt gondolta magában: „Kell, hogy legyen valaki, aki megmutatja az embernek, milyen az, ha a fény legyőzi a sötétséget a Földön.”
– Én lehozok egy napsugarat !
– Te? – nevettek a madarak. – Éppen te ? Ha a sasnak nem sikerült? Hiszen te még a pacsirtánál is kisebb vagy!
De a kismadár nem törődött a gúnyolódással. Csak a sárga virágot látta maga előtt és repült, repült egyenesen a Nap felé. Már úgy érezte, nem fogja bírni a szárnya, de nem akart visszafordulni, mindig a törött szárú virágra gondolt.
És egyszer csak odaért a Naphoz. Csőrébe vett egy sugarat és máris indult vissza. A napsugár melegítette, sőt később már égette a begyét. Szárnya fájt a fáradtságtól. De csak repült, repült hazafelé, szorította csőrében a napsugarat.
Hét nap, hét éjszaka telt el, mire a kismadár visszatért a tisztásra. Nem várta senki, csak három virág volt ott, azok is aludtak. A kismadár óvatosan a sárga kehelybe csúsztatta a napsugarat, s ahogy a napsugár végigcsúszott a virág szárában, a virág azonnal fölegyenesedett, szebben tündöklött, mint valaha.
– Mégiscsak lesz, aki megmutatja az embernek, milyen az, ha a fény legyőzi a sötétséget a Földön – örült a kismadár, pedig sajgott a begye.
Meg is maradt a napsugár-égette nyom a szürke kismadáron: ő lett a vörösbegy.

Vastag hótakaró fedte a tisztást. Ráült a faágakra, eltakarta a bokrokat, hómezővé változtatta a rétet. Fehérség és fehérség mindenütt, amerre csak a szem ellátott. Ámbár télen senki nem járt ezen a tisztáson: annyira mélyen bent volt az erdő közepén, hogy az emberek nemigen találtak rá. Varjúcsapat repült át károgva a tisztás fölött. Nem volt kedvük leszállni, mert miért is szálltak volna? Nem láttak a tisztáson semmi ennivalót, hát inkább továbbrepültek.
Bezzeg nagy élet volt a hótakaró alatt! A föld felszíne persze fagyos volt; mélyen, a gyökerek között azonban a kellemes melegben vidáman szaladgáltak az egérkék. Nagy raktáraik voltak mindenféle ennivalóból: magokból, termésekből, így aztán nem éheztek télen sem. És természetesen ott jöttek-mentek a törpék is. Persze vigyázniuk kellett a jövés-menéssel, nehogy megzavarják az alvókat. Pitty és Potty szerencsére pontosan tudta, hogy hol készítettek téli vackot maguknak a sünök, merre van a borzok szállása, hol húzták meg magukat a mormoták. Nagyon vigyáztak, hogy föl ne ébresszék őket.

/ tél-mese /

– Ma korán vacsorázunk, de meleget! – szólt az erdész a gyerekekhez. Utána pedig irány az erdő! Kimegyünk a patak melletti magasleshez.
Bár a tojásrántotta, a puha kenyér és a gőzölgő citromos tea illata  ínycsiklandozó volt, a gyerekek úgy izgultak a közelgő esti kirándulás miatt, hogy alig ettek valamit. Mikor az erdész ezt látta, rájuk is szólt:
– Egyetek ám, mert kint nagyon hideg lesz, és teli gyomorral kevésbé fogtok fázni!
Erre aztán a gyerekek derekasan neki is láttak az evésnek. Vacsora után az erdész mosogatott, a gyereke pedig jó melegen felöltöztek: zoknijukra még egy vastag gyapjúzoknit húztak, ing, mellény, pulóver, kabát, sál, sapka, kesztyű…indulhatunk!
– Mit viszünk magunkkal? – kérdezte Nóri. Madáreledelt?
– Lámpát, messzilátót? – kérdezte Gergő, akinek tele volt a hasa, tehát eszébe se jutott az ennivaló, viszont úgy, de úgy fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy legszívesebben máris ott termett volna a magaslesen.
– Semmit. Éjjel csak figyelünk.